Kereszténység története 1.

Jézus Krisztus az Ő önkéntes engesztelő és helyettesítő áldozatával, melynek elfogadását a mindenható Isten ékesen igazolta azáltal, hogy feltámasztotta Fiát a halálból, negligálva ezzel a világi és vallási bíróság halálos ítéletét, és azáltal, hogy a megígért Szent Szellemet elküldte a tanítványokra, életre hívott a nemzetek közül egy új népet, - akik Őhozzá, Jézus Krisztushoz tartoznak, és Őt követik, - az Egyházat. Az Egyház a világból kihívottak társasága, Isten népe, az a nép, melyet Jézus Krisztus saját vérén váltott meg.

Isten így már három, egymástól elkülönülő kategóriába sorolja az emberiséget: pogányok, zsidók (izraeliták) és keresztények (Jézus Krisztus követői, akik Jézuséi). Jézus Krisztussal az emberiség történelmének egy új korszaka vette kezdetét, a kegyelem korszaka, amelyben most már minden ember megtapasztalhatja Isten kegyelmét, aki kész belépni Isten által felkínált új szövetségbe. Noha Izrael továbbra is Isten népe maradt, de ebben az üdvtörténeti korszakban a háttérbe szorult, és az Egyház került előtérbe, s majd e korszak végén kerül ismét reflektorfénybe, mint ahogy ez a 20. század közepétől kezdve egyre inkább megfigyelhető.

A kereszténység története lényegében Isten királyságának és a Sátán királyságának küzdelméről szól. Egyrészt arról, miként próbálta és próbálja a Sátán szétverni itt a földön Isten munkáját, amely a keresztények üldözésében, illetve az egyháznak számára elfogadhatóvá való átdeformálásában nyilvánul meg, másrészt Isten beavatkozásainak története: a bibliai igazságok és az egyház helyreállításának, ébredéseknek, Jézus Krisztus valódi egyháza növekedésének és győzelmének története.

1. Kereszténység kezdete

A kereszténység a zsidóságból nőtt ki. A keresztény hit terjedése a zsidóságon belül indult el úgy Izrael földjén, mint a birodalom más tartományaiban egyaránt. A kereszténység terjedésében a már birodalom szerte kiépült zsinagóga-rendszer jelentette a kiindulási alapot, az ugródeszkát.

Az amúgy teljesen ó-szövetségi alapokon nyugvó Jézus-hitnek fogadtatása a zsidóságon belül igen vegyes volt. A többség elutasításának hatására az apostolok és zsidó-keresztények mindinkább a pogányok felé fordultak, köztük terjesztve a Krisztus-hitet.

Kezdetben a zsidó-keresztények a korrupt zsidó vallási vezetők meg-megújuló üldözésének voltak kitéve. A Templom és Jeruzsálem 70-ben bekövetkezett pusztulása (lerombolása) után a zsidó vallási elit elvesztette hatalmi pozícióját. A nyílt konfrontációt a többi zsidó irányzattal, így a zsidó-keresztényekkel is igyekeztek kerülni.

A keresztény hit gyorsan terjedt a birodalomban. Diocletianus féle üldözésekkor (303-304) már a birodalom minden 8.-9. polgára keresztény volt.

Több tényező is elősegítette az evangélium terjedését, a kereszténység térhódítását:

• vallási türelem, tolerancia volt a jellemző a Római birodalom területén, amikor nem őrült császárok uralkodtak, mint pl. Néró, Domitianus, Diocletianus;
  
• közös nyelv a birodalomban a görög (koiné dialektosz) (elsősorban a birodalom K-i részében);
  
• A zsidó közösségek bázisán zajlott le a korai evangélizáció. A zsidó diaszpóra szinte az egész Római birodalom területére kiterjedt. A zsidó diaszpórára jellemző, hogy mintegy 7 millió zsidó élt a birodalomban (a birodalom kb. minden 10 lakosára jutott 1 zsidó), s ebből mindössze csupán 2-2,5 millió lakott Izraelben. A legnagyobb zsidó közösségek Alexandriában, Rómában és Jeruzsálemben voltak. Aquincumban is jelentős zsidó közösség élt az első századokban.
  
• A kívülállók általában egy vallásnak látták a zsidóságot és a kereszténységet. Így a keresztények is élvezték a religio licita (bevett vallás) előnyeit.
  
• Római államvallás gyengesége is, amelyben a császárkultusz fontos elem volt, segítette a kereszténység terjedését.
  

A zsidók általában vallásszabadságot élveztek a birodalomban. A zsidó vallás a religio licita, azaz a engedélyezett, bevett, elfogadott vallás kategóriájába tartozott, s így a vallásszabadságuk magába foglalta a szabad gyülekezési jogot; a gyülekezeti házak szakrálisan védett jellegét; ünnepek, szertartások szabad megtartását; nem kellett részt venniük más szertartásokon, és a templomadó fizetésének ill. beszedésének a jogát, mely jelentős készpénz-kiáramlást jelentett a birodalom tartományaiból Jeruzsálembe.

2. Keresztényüldözések

Amíg a keresztény egyházat csak egy zsidó szektának tartották, addig a római hatóságok tolerálták. Első harminc évében a kereszténység, akárcsak a judaizmus, a római jog védelmét élvezte. Amikor viszont a kereszténység és a judaizmus távolodni kezdett egymástól, a kereszténység elvesztette a zsidóknak járó előjogokat. A zsidóknak ugyanis egyedi mentességet adtak az uralkodó imádásában való részvétel alól. Mivel a keresztények természetesen elutasították, hogy áldozatot mutassanak be a császár képmása előtt, és ezt a rómaiak hazafiatlanságnak tartották részükről, a hivatalos római magatartás a keresztények felé egyre kedvezőtlenebb lett.

Az új vallás tagjai több üldözésnek is ki voltak téve az első 3 században, de ezek csak korlátozottak és lokálisak voltak (pl. Néró alatt, vagy Marcus Aurelius alatt).

Az üldözések során az egyház meg tudta őrizni tisztaságát, ugyanis a névleges keresztények az üldöztetések nyomása alatt úgymond lepattantak.

3. A metamorfózis

A kereszténység fő áramlata viszont egyre messzebb került a bibliai normáktól. A bukás okai a következők voltak:

• Az Újszövetség könyveinek elterjedése szórványos volt.
  
• Ahogy a zsidóságtól eltávolodtak, már az Ószövetség sem igen állt rendelkezésre.
  
• Az sem volt tisztázott, melyek a kanonikus könyvek.
  
• Az újjászületés és a Szent Szellemmel való betöltekezés háttérbe szorult.
  

380-ban Theodosius államvallássá tette a kereszténységet. Elkezdődött a római kereszténység létrejötte.

A névleges keresztények mivel meg akarták pozíciójukat őrizni, éhhez viszont plusz erőre volt szükségük, s mivel a Szent Szellem ereje nem kísérte őket, ezért szövetségre léptek az államhatalommal. Innen származott ez a plusz erő. Végül a névleges kereszténység felülkerekedett a valódi kereszténységen. Az V. század végétől egészen a XII. századig az újjászületett keresztény mozgalmak, gyülekezetek a történelem palettájáról lényegében eltűntek. (Azért nem teljesen: lásd lentebb a valdensekről írtakat.)

A "hivatalos" kereszténységbe lépésről lépésre jöttek be az eretnek újítások. A bibliai igazságokat fokozatosan felcserélték eretnek hazugságokkal.

Ezt a folyamatot figyelhetjük meg például a szentek kultuszának kialakulásában:

Decius császár (Kr.u. 250) előtti keresztényüldözések csak elszórtak és rövid ideig tartóak voltak, a mártírság lehetőségével azonban minden kereszténynek számolnia kellett.

A III. században már széles körben elterjedt a mártírság túlértékelése. Különleges tisztelet kezdte övezni a kivégzett mártírok maradványait ("relikviáit"). Sokan hittek abban, hogy mivel már a mártírok Isten jelenlétébe kerültek, segítségül lehet őket hívni az élőkért való közbenjárásra. A IV. század végére a mártírok kultusza már teljesen a kifejlődött.

A konstantini "vallásbéke" után már kevés lehetőség adódott a hitért mártírságot szenvedni. A koraközépkortól kezdve viszont inkább a nagyegyházzal szembenállók köréből kerültek ki a mártírok.

Megjelentek és idővel egyre nagyobb tért hódítottak az eretnek tanítások az egyházon belül. Cyprianus a III. század közepén arról ír, hogy a mártírok úgymond megismétlik Jézus Krisztus áldozatát. A klerikusok pedig, akik az oltárnál szolgálnak szimbolikusan ismétlik meg Krisztus áldozatát.

Az utókor a mártírokból társmegváltókat csinált. Tehát nem csak Jézus Krisztusnak lehetünk hálásak, hanem a mártíroknak is. A mártírok halálának évfordulóiból emléknapok lettek, és idővel kialakult a liturgikus naptár. Ezeken a napokon ezekhez a személyekhez imádkoznak és ereklyéiket tisztelik. A világi névnaptár tulajdonképpen egyfajta szekularizált változata a liturgikus naptárnak. A szentek kultusza és az ereklyekultusz már a IV. század második felében kifejlett volt. Figyelem: a mártír-kultusz egyben társmegváltást is jelent!

A Biblia szerint viszont Jézus Krisztus áldozata: 1. egyszeri; 2. megismételhetetlen; 3. tökéletes, ellentétben azzal az állítással, miszerint nem egyszeri, hanem megismételhető, tehát tökéletlen.

Egymás után ütötték fel fejüket és honosodtak meg Isten Igéjétől homlokegyenesen eltérő eretnek tanok az egyházon belül, melyek a későbbiek során "apostoli szent tradícióként" éltek tovább.

Ha a Biblia fényében alaposabban megvizsgáljuk a katolikus apostoli szent tradíciót, azt fogjuk tapasztalni, hogy se nem apostoli, se nem szent, de még a tradíciók is újításoknak bizonyulnak. Husz János egyenesen az ördög művének nevezte az "apostoli szent tradíciót".

Az apostolok kora után a kereszténység fokozatosan kiszáradt. Az V. századtól - pár kisebb keresztény csoport kivételétől eltekintve - már nem is lehet kimutatni az élet jeleit. A megtérésből az egyházba való beleszületés, a hitből való vízkeresztségből csecsemőkeresztség, az úrvacsorából mise lett.

Az orange-i zsinaton (314) kimondták, miszerint nem az a lényeg, hogy erkölcsi, szellemi követelményeknek egy egyházi vezető megfelel-e, hanem az, hogy a szertartásokat, a liturgiát szakszerűen elvégezze.

A négy nagy egyházalapítóként számon tartott Ambrust (Ambrosius 340-397), Ágostont(Agustinus 354-430), Jeromost (Hyeronimus 347-420) és I. (Nagy) Gergelyt (590-604) inkább a kereszténység nagy eltévelyítőiként aposztrofálhatnánk, ha egybevetjük tanításaikat a Biblia igazságával. A purgatórium tana például I. (Nagy) Gergelytől származik 600 körül. Ez a tanítás a firenzei zsinaton vált dogmává 1439-ben.

Az államvallás szintjére emelt kereszténység egyre inkább eltávolodott bibliai gyökereitől, az Ige és a Szent Szellem ereje háttérbe kezdett szorulni, a kereszténység erejét már nem a természetfelettiből, Isten jelenlétéből merítette, hanem az állam erejére támaszkodott. Kiépült a klérus hatalma, amelyben az egyházi tisztségek elváltak a Szent Szellem kenetétől és az Isten által az egyházba belehelyezett szolgálati ajándékoktól, azaz Isten Szelleme által különböző szolgálatokra kiválasztott és felkent személyektől (mint apostolok, próféták, evangélisták, pásztorok és tanítók), és olyan, sokszor önjelölt személyek álltak be egyházi tisztségekbe, akiknek nem volt Istentől erre se elhívásuk, se kenetük. Másrészt az Isten erejétől megfosztott kereszténység, mivel már nem rendelkezett azzal a természetfeletti vonzerővel, amely megérintené az emberek szívét, hogy be tudja terelni az egyházba a pogányok tömegeit, egyre inkább magába olvasztotta a pogány kultúrákat azok kultuszaival, istenségeivel egyetemben. A szentek kultuszában így a politeizmus köszön vissza, csak keresztény köntösbe bujtatva. 

A Mária-kultusz kialakulásával kapcsolatban olvashatsz itt:

• Termékenység-istennők és istenanyák a történelemben | Hetek Archívum
  
• Átcsalogatott nagyasszony | Hetek Archívum
  
• A Mária-kultusz eredete - Adalékok Európa vallástörténelméhez | Hetek Archívum
• Szűz maradt-e Mária? | Hetek Archívum

Meg nem tért pogányokat befogadtak az egyházba, és sok esetben megengedték nekik pogány rítusaik és szokásaik folytatását, mindössze arra kérve őket, hogy kicsit változtassanak hitükön, hogy az jobban hasonlítson a kereszténységhez.

Mindeközben az a tudat fűtötte az embereket, hogy Istent szolgálják. Az ördögnek ugyanis jobb, ha lelkes tudatlanok végzik el a munkáját, és esetleg csak közben tapasztalják meg, hogy kit is szolgálnak valójában. Viszont, ha nem maradtál vak, akkor nincs többé helyed a rendszerben.

(A következő két alfejezetet Ruff Tibor a Hetek XIII. évfolyam 40. számában megjelent "A jövő krónikája" című cikkéből idézem..)

A két nagy tévedés

A 2-3. századtól két eszmetörténeti tényező is működésbe lépett, amely az eredeti keresztény reménységtől kezdte elidegeníteni az egyházat: a helyettesítési teológia (szuperszesszionizmus vagy szubsztitucionalizmus) és az allegorézis.

Az egyház elpogányosodásának folyományaként egyre erőteljesebben teret nyert helyettesítési teológia legfőbb tétele az, hogy Isten a zsidó népet mint kiválasztott népét véglegesen elvetette bűnei és hitetlensége miatt, és helyébe véglegesen az egyházat állította. Ezzel a felfogással megkezdődött az egyházban az eredetileg Izraelhez szervesen és elszakíthatatlanul kötődő messiási reménység "zsidótlanítása". Míg az Ó- és Újszövetség egyaránt Izrael népének nemzeti szintű helyreállításához kötötték a világbéke és a minden nemzetre kiterjedő áldás ígéretének megvalósulását, addig a pogánykeresztény egyház a 2-3. századtól fokozatosan átértelmezte az erre vonatkozó próféciákat az egyház világméretű térhódításának következtében várt pozitív változásokra a pogány világban, és egy "zsidómentes" Isten országa képét festette fel a hívők elé.

Mindez pedig nem lett volna lehetséges a második tényező, az allegorézis nélkül. Az okkult pogány misztériumvallások mítoszelemzési technikáiból importált írásmagyarázati eljárás lényege, hogy a bibliai próféciák szó szerinti (literális) és történeti értelmét megtagadták, mondván: csak az allegorikus, jelképes értelmezésük igaz, szó szerint nem kell komolyan venni őket. Így az Izrael végidőkbeli helyreállítását hirdető számtalan ó- és újszövetségi próféciát jelképesen mind a pogánykeresztény egyházra értelmezték át, megfosztva a Bibliát egyik leghangsúlyosabb üzenetétől.

Az allegorézis előfutára Órigenész volt, aki ugyan még csak annyit tanított, hogy az allegorikus értelem magasabbrendű és "szellemibb" a szó szerinti értelemnél, miközben ő maga prédikációiban a hagyományos, újszövetségi írásmagyarázatot gyakorolta; mégis alapot vetett a szó szerinti értelmet teljesen megtagadó allegoristák számára, s az egy évszázadig zajló, az egyházat súlyosan megosztó "origenista viták" után végül Augustinus (Szent Ágoston) tette fel a pontot az i-re a 4. században, amikor azt tanította: a múltbeli események tekintetében a Biblia szó szerinti értelme is érvényes, de a jövőre vonatkozó próféciák - így az Izrael helyreállítására vonatkozók is - csak allegorikus, spirituális értelemben igazak, és az egyházra kell értelmezni őket.

Isten királysága - Messiás nélkül?

Ágoston más területen is továbblépett. Kortársa és vezető ideológusa volt a kereszténység fokozatos államvallássá válásának, hiszen akkoriban "Nagy" Konstantin császár, miután - sokak szerint csak látszólagosan - keresztény hitre tért, elfogadott vallássá, majd utódai néhány évtizeddel később államvallássá tették a Római Birodalomban a kereszténységet. Azt a beláthatatlan szellemi, erkölcsi és politikai következményekkel járó lépést, amely által a Jézustól fogva mindeddig az államhatalom ellenében vagy attól függetlenül működő egyház most egyetlen évszázad leforgása alatt az állam fölé rendelt hatalmi szervezetté vált, Ágoston igyekezett igazságként értelmezni. Egy bibliai példázat félreértelmezésével ("kényszerítsétek bejönni őket" - Lukács 14:23) azt állította, hogy állami, sőt akár fegyveres erőszakkal is kényszeríthetőek az emberek a megtérésre, az Istennek való engedelmességre. "Az Isten államáról" szóló művében pedig kifejti, hogy most, mivel ez lehetségessé vált, a világi kormányzatot immár alá kell rendelni az egyház uralmának, mert ez utóbbi így képes lesz megszentelni az előbbit, és ezzel tulajdonképpen elérkezik az Isten királyi uralma. Ezzel új vallás született: a katolicizmus. Még ha Ágoston esetében mentő körülmény lehet is naivitása és a történelmi tapasztalat akkori hiánya, az utána eltelt ezer év látványosan bizonyította e modell működésképtelenségét. Nem az állam fölé rendelt egyház szentelte meg a földi uralomgyakorlást, hanem fordítva: az államhatalom rontotta meg szellemileg és erkölcsileg az őt birtokló egyházat. Ez a későbbi tapasztalat vezette aztán a protestantizmus egyes képviselőit, főleg az Újvilágban már, hogy végül új modellt hirdessenek meg: az államot szigorúan el kell választani az egyháztól, az embereknek pedig szabad lelkiismeretüktől vezérelve, kényszer nélkül érdemes csak megtérniük. A demokráciát az Újvilágból importáltuk ezután vissza Európába - máig felemás módon. Igaz, látható, hogy ez sem képes teljes megoldást adni a legnagyobb társadalmi problémákra. De kétségkívül a demokrácia az Isten nélküli emberiség legjobb politikai berendezkedési formája. Ezért minden áron ragaszkodnunk kell hozzá a Messiás visszajöveteléig. De ennél jobb lesz az Istennel élő emberiség megoldása, a valódi teokrácia. (Valódi teokrácia soha nem volt eddig a földön, hiszen az úgynevezett "teokráciák" mind Isten nevére hivatkozó emberi hatalmi rendszerek, pszeudo-teokráciák, hierarchiák voltak csupán.) A valódi teokrácia azonban a valódi Messiás személyes jelenléte nélkül nem valósítható meg.

4. Magyarok és a kereszténység

A kereszténység felvétele Géza majd István nevéhez fűződik. A hittérítés módszerei sem éppen krisztusiak voltak. 

Érdemes elolvasni az alábbi cikkeket e témában:

• A magyarok megtérése | Hetek Archívum
  
• Az Árpád-ház és Róma | Hetek Archívum
  
• Kiátkozottak - Királyok, fejedelmek, politikusok pápai ítélet alatt | Hetek Archívum 
  

5. Az igaz hit folytonossága és a

 Valdens ébredés

Hosszú szünet után Jézus Krisztus egyháza ismét életjeleket kezdett adni. 1170-es években elindult az első ébredés.

De itt álljunk meg egy szóra. A történelem sodrában soha nem szűnt meg az igaz hit folyama az eltévelyedett és elvilágiasodott egyház kiépülése és hatalomra jutása mellett sem, még ha néha csak búvópatak formájában volt jelen. Mindig is voltak olyan kisebb közösségek a történelem során, ahol megőrizték az apostoli kor egyházának Jézus Krisztusba vetett igaz hitét.

A Piemont alpesi völgyekben megbújva már századok óta éltek keresztény közösségek, melyek megőrizték a romlatlan keresztény hitet. Később őket is valdenseknek nevezték, bár ők ezt a nevet nem használták magukra, hanem egyszerűen csak testvéreknek nevezték magukat. Az apostoli korból származó hívők nevüket egyaránt kaphatták a "vallée" szóból, amely völgyet jelent. Eszerint a valdens kifejezés annyit tesz, mint "völgyből valók" vagy "völgyiek". Vagy pedig a XII. század végén kibontakozó ébredési mozgalom beindító személyének, Peter Valdonak vezetéknevéből származik a valdens megnevezés.

Egy passaui inkvizitor a XIII. század derekán arról ír, hogy a valdensek Szivszter pápa idejéből valók, aki 315 és 335 között uralkodott. Samuel Smiles Európa egyik legrégebbi egyházaként mutatja be a valdenseket. Mint írja: "A valdens egyház sohasem volt a szó általános értelmében "reformált" egyház, egyszerűen azért, mivel sohasem romlott meg és ezért nem kellett reformáción átmennie. Nem a valdensek voltak azok, akik elhagyták az Egyházat, hanem a Római Egyház hagyta el őket a bálványok után járva. Ősi hitükhöz ragaszkodva sohasem ismerték el a pápa tekintélyét, sohasem imádtak képeket, nem használtak füstölőt és nem tartották meg a misét. Amikor pedig az idők folyamán e megromlás ismertté vált előttük, és felismerték, hogy a nyugati egyház megszűnt katolikus lenni és ehelyett csupán rómaivá vált, nyíltan elváltak tőle, mivel többé már nem voltak összhangban az evangélium Bibliában rögzített és atyáik által számukra átadott elveivel." (https://honlap.parokia.hu/lap/soroksari-reformatus-gyulekezet/cikk/mutat/a-valdens-keresztyenek-hite-es-tortenete/) 

Valdót a Biblia kezdte el érdekelni, hogyan is van franciául? Az Ige tanulmányozása során valóságossá vált a kereszténység az életében. Majd elkezdte mondani az Igét a baráti körében. Valdónak volt egy személyes üzenete is Istentől, hogy ossza szét vagyonát. Vagyona szétosztása után az evangéliumot, Isten örömüzenetét kezdte továbbadni az embertársinak. Az Ige futótűzként terjedt. Az emberek megértették Isten Igéjét és megtértek és Isten öröme beköltözött az életükbe. Ez csak a klérusnak nem tetszett. Lyon püspöke be is tiltotta Valdó effajta tevékenységét.

Erre Valdo III. Sándor pápához fordult, aki látszólag jóindulatúan fogadta is: - Az jó, hogy a szegénységet választottad! - buzdította Valdót, majd - Megvizsgálunk téged, van-e kellő tudásod? - folytatta a pápa. Ezt követően az éppen ott ülésező zsinat (III. lateráni zsinat) előtt alaposan megszégyenítették Valdót. A pápa ezek után ismét atyai módon fogadta. Lyonba már pápai tiltással tért vissza.

Valdóék a tiltások ellenére folytatták az evangélium hirdetését. Erre a püspök kitiltotta Lyonból valdóékat. Ekkor vidéken folytatták tovább, s ennek következtében csoportok sokasága alakult vidéken valdóék körül.

A verónai zsinaton 1184-ben kiközösítették, kiátkozták őket. Más forrásból, (mennyei forrásból) viszont áldást kaptak.

A katolikus klérusnak sikerült külön alkut kötni a valdens mozgalom másodvezetőivel, akik létrehozták a "katolikus szegények" mozgalmát, írásban és prédikálásban szabad kezet kapva azon célból, hogy valdóék mozgalmát lejárassák. Ez az új mozgalom azonban nem igazán járt sikerrel.

Látván a kudarcot, beindították az inkvizíció gépezetét, melynek feladata az eretnekek felkutatása volt.

A valdens ébredés minden üldözés dacára terjedt. Pedig aztán abból kijutott nekik bőven. III. Ince pápa keresztes háborút indított 1209-ben a katarok és valdensek ellen. Ez az 1209 és 1229 között Simon de Montfort vezetésével zajló, albigens háborúk néven ismert húsz évig tartó irtóhadjárat Provence-t pusztulásba döntötte. Az inkvizíció ezt követő felállítása és működése sem volt azonban elegendő a valdensek felszámolására, a 13. században szinte egész Európában elterjedtek és követőkre találtak a valdens tanok. (Wikipedia)

A valdens közösségek megélték a reformációt is, beleolvadva abba.

Végül egy látszólag spontán módon kialakult mozgalom, a ferencesek mozgalma tudta szellemileg az ébredést visszaszorítani. 

6. A ferences mozgalom

A katolikus propagandában mind a mai napig igyekeznek Assisi Szent Ferencet az evangéliumi szegénységet hirdető egyházi reformerként, a kereszténység megújítójaként beállítani, mint ahogy Zefirelli filmje is ezt sugallja. A valóság azonban teljesen más képet fest:

Ferenc legfontosabb tanításai:

• A test gyűlölete. Sajátos démonűzési módszere volt. Azt parancsolta a démonoknak, hogy mindent tegyenek meg teste ellen, amire parancsot kaptak, hiszen a teste a legnagyobb ellensége. Meg is kapta, amire vágyott: gyomorfekélyt, bélfekélyt, lépbetegséget, májbetegséget, vízkórságot, vérszegénységet, depressziót, súlyos fényérzékenységet. Ferenc tanácsa imára: - hálaadás a fájdalmakért, - kérés, hogy ne kímélje őt a fájdalommal Isten, hanem 100-szor annyit adjon még.
• Evangéliumi szegénység. (Pedig az evangélium nem hirdeti a szegénységet.) A szegénységet úrnőnek nevezte. Apja vagyonát sikeresen szét is osztotta. (Valdó Ferenccel szemben saját vagyonát osztotta szét.) 1230-as években a ferencesek megjelentek Magyarországon is, és kezdték az Úrnőjüket is behívni. Imáik meghallgatásra találtak, miután a tatárok jól feldúlták az országot.

Ferenc a halált, az ember egyik legnagyobb ellenségét is testvérnek nevezte. Irtózott a hangos nevetéstől. 41 évesen halt meg. Végrendeletének 3 fő üzenete:

• Mindig tanúsítsatok engedelmességet az anyaszentegyház elöljárói és a pápa iránt!
  
• Takarjátok el a papok hibáit, pótoljátok fogyatékosságaikat, viseljétek el számtalan tökéletlenségeiket!
  
• Mindig szeressétek és tiszteljétek Úrnőnket, a Szegénységet!
  

A ferencesek mindig is kőkeményen szembefordultak az ébredésekkel.

7. Reformáció és ellenreformáció

A reformáció

A reformáció a 16. század során teljesen átformálta Európa szellemi arculatát. Jelentősége messze túlmutatott egyéni életek megváltozásán. Kihatott nemzetek, társadalmak életére, boldogulására, felemelkedésére vagy háttérbe szorulásár, annak függvényéven, hogyan reagáltak az emberek, társadalmak, nemzetek a reformációra. Erről bővebben olvashatsz lentebb a  "Hit és gazdasági csoda" című fejezetben.

Luther hiába próbál Istenhez közeledni, szerzetesi élete, de még pappá szentelése által sem jut közelebb Istenhez. Mégsem adja fel Isten keresését.

Gyóntatásai világossá teszik előtte, hogy mások életében sem működik a katolicizmus.

Istenkeresése mégis tovább sarkallja. 1510-ben eljut Rómába, a pápai udvarba. Itt saját szemével látja a borzasztó valóságot. A pápai udvar mérhetetlen korrupcióját, bálványimádását, bűnbocsánat pénzért való árusítását, a prostitúció burjánzását látva rá kellett ébrednie, hogy a katolicizmus nemhogy az embereket nem képes Istenhez vezetni, hanem épp ellenkezőleg, elrejti az Isten felé vezető utat az emberek elől. Mégsem áll ki hirdetni, hogy a katolicizmus rossz útra visz, mivel nem ismert más alternatívát.

1512-ben kap viszont egy Bibliát. Noha többen is figyelmeztetik, hogy a Biblia eretnekségbe visz, mégis Isten a Szentíráson keresztül kezd megelevenedni számára. Isten ugyanis Igéjét használja arra, hogy megszólítsa az embereket. Azt a Szentírást, amit a katolikus egyház próbált az emberek elől gondosan elrejteni.

Luther több bibliai igazságot ismer fel. Többek között a hitből való megigazulás felismerése bírt óriási hatással számára.

Ezen felismerések birtokában Luther 1517-ben már kilép a nyilvánosság elé. Wittenbergi katedrális kapujára kitűzi 95 pontban összefoglalt tételeit.

Luther támadást indít a bűnbocsátó cédulák gyakorlata ellen, s így, a katolikus hitgyakorlat ezen szeletének górcső alá vonásán keresztül mutatja be a katolicizmus, s a pápaság romlottságát.

A bibliaellenes tradíciókat védelmező katolicizmus ellentámadása nem sokat késlekedik. Luther azonban nem kapitulál, felveszi a harcot. Isten támogatását bírja a háta mögött. Tudja, hogy nagyobb az, aki mellette van, mint akik ellene vannak.

1520-ban megjelenteti "Az egyház babiloni fogsága" című írását, amelyben Rómát Babilonnal, a pápát pedig magával az Antikrisztussal azonosítja, aki az egyházat a 7 szentség (oltári szentség; csecsemőkeresztség; gyónás, papi rend, utolsó kenet, bérmálás; katolikus pap által megkötött házasság) kötelékével tartja fogságban. Rómában végképp kimegy a biztosíték. 60 napot kap Luther, hogy visszavonja tételeit. A 60. nap leteltével 1520. december 10-én nagy nyilvánosság előtt elégeti a pápa kiátkozó bulláját. 1521 januárjában kimondják Lutherre az anatémát. Erre válaszul Luther is kiátkozza a pápát. Míg a pápa átka Luthert nem tudta megtörni sem megállítani, addig Luther átka erősebbnek bizonyult. Még 1521-ben X. Leó pápa iszonyú kínok között hal meg.

1521-ben Luthert a wormsi birodalmi gyűlés elé idézik. Barátai óva intik, hogy elmenjen, de ő vállalja a kihívást, és elmegy. Ott felszólítják tanai visszavonására. Luther azzal védekezik, hogy bizonyítsák be tisztán a Biblia alapján, hogy tévedett, és ő kész visszavonni azokat a tanait. Vádlói azonban a Bibliából ezt nem tudják bebizonyítani. Wormsban kimondják Lutherre a birodalmi átkot, ami azt jelenti, hogy bárki büntetlen megölheti őt, ill. átadhatja a katolikus törvényszéknek. Bölcs Frigyes választófejedelem azonban eléri a császárnál, V. Károlynál, hogy az átok csak azután lépjen életbe, miután Luther elhagyja Wormsot. Visszaútja során Frigyes elraboltatja Luthert, Wartburg várába viteti, így mentve meg őt ellenségei kezéből, ahol nekilát a Biblia német nyelvre való lefordításának.

Így indult el útjára a reformáció, az a keresztény megújulási mozgalom, amely a 16. század során felforgatta egész Európát. Az embereknek visszaadta a Bibliát, sok bibliai igazságot helyreállított, tömegek fordultak el a bálványimádástól, és fordultak Isten felé.

Luther és követői a természetfölötti erőt, mely a reformáció mozgalmát elindította és mozgásban is tartotta, a Bibliából nyerték.

Mintegy két évtizedig a római egyház csak tehetetlenül nézi, hogyan esik szét.

A reformáció során a szerzetesrendek lényegében kiürültek.

Püspökök fordítottak hátat a katolicizmusnak. Magyarországon 4 püspök hagyta ott a katolikus egyházat.

(Ajánlott irodalom: Graham Tomlin: Luther és kora. 2003. Scolar kiadó.)

Az ellenreformáció beindul

A jezsuiták profi oktatási rendszert dolgoznak ki, hogy a diákok özönöljenek hozzájuk. Az oktatást pápai pénzből finanszírozva a diákok számára ingyenessé teszik. Jezsuita kollégiumokat hoznak létre szerte Európában. Loyolának meg volt a látása, hogy az ellenreformáció ereje abban áll, ha sikerül azt a természetfölötti látást beleoltani oktatás által az emberekbe, hogy ami feketének tűnik, fehérnek lássák, ha ezt az egyházi vezetés úgy kívánja, s ami fehérnek tűnik, azt feketének lássák.

Fő célul az eretnekek visszatérítését tűzték ki.

1545-ben nagy nehezen sikerül a tridenti zsinatot összehozni. Maga a zsinat is nagyon megosztott volt. A 3 ülésszakkal 1563-ig tartó zsinattal a katolikus egyház elindítja az ellenreformáció gépezetét. Több száz átkot mondanak ki a reformációra s annak követőire, melyeket mind a mai napig nem vontak vissza.

A lutheránus rendek szembefordulnak V. Károllyal, aki 1552-ben, majd 1555-ben kénytelen lesz elismerni a szabad vallásgyakorlatot (augsburgi vallásbéke).

1562-98 közti időszak a vallásháborúk kora Franciaországban (végül Bourbon IV. Henrik kerül hatalomra). 1572-ben a "Szent Bertalan éjszakáján" a francia katolikusok kísérletet tesznek a francia protestánsok, a hugenották kiirtására.

Baljós árnyak

Luthernél azonban, főként élete vége felé, a biblia igazságához képest kőkemény tévelygések is jelen vannak. Többek között a csecsemőkeresztség kérdésében és a zsidósággal való kapcsolat kérdésében is felülbírálja Isten Igéjén alapuló nézeteit, és visszatér a korábbi bevett katolikus verzióhoz.

Sajnálatos módon a későbbi protestantizmus pont az ilyen fajta a bibliaellenes dudvát bontakoztatta ki, és az évszázadok során a jó dolgokat, amik még Luthernél jelen voltak, szép lassan, fokozatosan kigyomlálták a protestantizmusból.

Hogy hogyan válhatnak üldözöttekből üldözők, jól mutatja Kálvinnak, a zürichi reformátornak példája. Kálvin ugyanis egykori tanítványai ellen fordult, akik továbbvitték a reformációt további bibliai igazságok helyreállításával, mint a felnőttkori hitből való vízkeresztség visszaállítása. Így váltak egyes reformátorok a náluk biblikusabb életvitelt folytató anabaptisták üldözőivé, s azokat a módszereket, melyeket korábban a katolikusok alkalmaztak ellenük (pl. kivégzések), most ők alkalmazták a náluknál igazabbak ellen.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az ébredési mozgalmak minél inkább kilépnek saját maguktól erejükből, erősségükből, annál inkább tud a katolicizmus föléjük kerekedni. 

Minden esetre elmondható, hogy a reformáció egyik nagy érdeme, hogy tömegeket hozott ki az Isten Igéje alapján elfogadhatatlan bálványimádásból.

A reformáció és ellenreformáció Magyarországon

A 16. század elején minden hatalmi eszköz a katolicizmus oldalán állt, mint pl. az állam anyagi támogatása, iskolák, nyomdák, stb. A protestáns ébredés oldalán ezzel szemben Isten Igéje, a Szent Szellem, és a nyitott szívek álltak.

A közelgő török veszedelem ellenére a magyar urak inkább a reformáció sárba tiprásával foglalkoztak. 1525-ben az országgyűlésen kimondják, hogy a lutheránusokat meg kell égetni.

Az ország pusztulása ekkorra eldőlt. Nagy fejetlenség uralkodott az ország vezetésében. Egyetértés csak a protestánsok és a zsidók üldözésében volt.

Az ország erkölcsi és szellemi állapotára jellemzők:

• Paráznaság (Bakócz Tamás esztergomi érsek szifiliszben szenvedett; egy másik érsek az országgyűlésen verekedett össze a horvát bánnal egy nő miatt);
  
• Bálványimádás
  
• Okkultizmus (Mátyástól kezdve Ulászlón át II. Lajos alatt is folytatódik);
  
• Ébredés üldözése;
  
• Zsidóság üldözése (1494-ben az első vérvádper során 14 zsidót égettek el elevenen, azzal vádolva őket, hogy kisgyerekek vérét tették a pászkába).
  

Az ébredés azonban megállíthatatlanul haladt előre, gyökeresen megváltoztatva az emberek életét. Az üldözés csak még inkább megerősítette az embereket a hitben. A prédikátorok, mint eső után a gomba nőttek ki a földből.

1580-as évekre a katolicizmus teljesen összeomlott Magyarországon.

Emberek tömegesen hagyták ott a katolicizmust. Végül már csaknem a klérus marad az egyedüli üldöző.

A szerzetesrendek nagy része megszűnt. 4 püspök is szakított a katolicizmussal. Nem volt már igény katolikus papokra, misékre, katolikus oktatásra.

1570-es évektől a protestánsok már többségbe kerültek az országgyűlésben. Ez az országgyűlés viszont már az anabaptisták (újrakeresztelők) és a zsidók ellen fordult, ki akarván üldözni őket az országból.

A Protestantizmus belülről kezdett el rohadni.

Míg a 16. század a reformáció előretörésének évszázada volt, addig a 17. század már az ellenreformáció győzelmét hozta. Míg azon módszerek, melyekkel az ellenreformáció dolgozott a 16. század során nem sok eredményt hoztak, addig a 17. században ugyanazon módszerekkel már átütő sikereket értek el. Az ok tehát nem az ellenreformáció módszereinek változásában, hanem a reformáció elerőtlenedésében keresendő. Midőn az élő hitet tradíciókra kezdték felcserélni, midőn igeellenes tévtanok egyre nagyobb teret kezdtek hódítani, midőn a kezdetek tüze alábbhagyott, a megtérések helyett az emberek már beleszülettek a protestantizmusba, úgy erőtlenedett el, száradt ki, és hagyta el a mozgalmat Isten ereje és dicsősége, s úgy vált egyre védtelenebbé az ellenreformációval szemben. Az ellenreformátorok többsége is protestáns háttérből jött.

A protestantizmus lassan egy kiüresedett vallássá kezdett válni.

Ajánlom mindenki figyelmébe az alábbi érdekes cikkeket e témában:

• Luther átformálta a világot | Hetek Archívum
• Hit és máglya - 500 éve született Kálvin János | Hetek Archívum
  
• Reformátorok az asztrológia ellen - Okkultizmus és az egyház | Hetek Archívum
  
• A megrekedt reformáció | Hetek Archívum
  
• A múlt tanulságai; Epizódok az ellenreformáció történetéből | Hetek Archívum
  
• Kettős örökség - A protestáns antiszemitizmus gyökerei | Hetek Archívum

8. Hit és gazdasági csoda

(Az alábbi írást Kulcsár Árpád történész főiskolai ideiglenes jegyzetéből idézem.)

A történelem azt bizonyítja, hogy az ébredési mozgalmak térnyerése alapvető pozitív változásokat tud eredményezni egy ország szellemi és gazdasági helyzetében, sőt még kedélyállapotában is. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a hitújító mozgalmak elutasítása, elfojtása szintén látványos hatásokkal járhat, csak éppen negatív vonatkozásban.

Bámulatosan gyors felemelkedésben lett része Poroszországnak is több fontos evangéliumi igazság betöltése révén, mely a 17. század közepén még rendkívül elesett állapotban volt az 1618-1648 közt dúló harmincéves háború szörnyű pusztítása nyomán. Hatalmas területek váltak elnéptelenedett, elvadult pusztasággá. Messzi jövendőnek tűnt a talpra állás, a megerősödés. Frigyes Vilmos, a "nagy választófejedelem" és tanácsosainak döntései azonban áldássorozat előtt nyitottak kaput. Poroszország 1671-ben, szembeszállva a korszak antiszemita hangulatával és megnyilvánulásaival, befogadta a Bécsből és Alsó-Ausztriából elüldözött zsidókat. Figyelmet érdemel, hogy ezt követően évszázadokon keresztül a zsidókat elűző Ausztria és az őket befogadó Poroszország közötti minden konfliktus látványos porosz győzelemmel ért véget, még akkor is, ha az erőviszonyok látszólag Ausztriának kedveztek. Az a Poroszország, amely a Német-Római Birodalomban még a Habsburg császár alattvalója volt, a későbbiekben saját vezetése alatt teremtette meg 1871-ben az egységes Németországot, a vezető szerepre törő osztrákok kizárásával, a Habsburg-tervek teljes meghiúsításával.

Megjegyzendő, hogy minden más ország, amely védelmébe vette és befogadta a zsidókat, rendre gazdasági fellendülést tapasztalhatott meg. Így történt ez például a 19. századi Magyarországon is, ahol a reformkor gazdasági pezsgését több tízezres zsidó bevándorlás előzte meg. A század második felére számuk már több százezerre tehető, miközben biztosították számukra a polgári egyenlőséget és vallásuk egyenjogúságát, hogy ezt követően több évtizedes, addig nem látott gazdasági felvirágzást éljen át az ország. Magyarországon 1910-ben az összlakosság 6 százalékát alkotta a zsidóság, ugyanakkor a hazai kereskedők 37 százaléka, az iparban dolgozók 36,4 százaléka, a mérnökök 37 százaléka közülük került ki.

Visszatérve Poroszországhoz: az uralkodó 1685-ben újabb nagy horderejű döntéssel több tízezer francia protestáns menekültet fogadott be. Ez azért volt lehetséges, mert XIV. Lajos, a "Napkirály" egyszerűen visszavonta a protestánsok számára egy évszázaddal korábban biztosított részleges vallásszabadságot, így több mint kétszázezer hugenotta kényszerült elhagyni hazáját. Franciaország ezzel elvesztette kereskedő és iparos polgárságának döntő részét, akik ezután a befogadó Anglia, Hollandia és Poroszország számára jelentették a fejlődés zálogát.

Egyedül Berlin több mint hatezer üldözött hugenottát fogadott be, ők alkották a város lakosságának csaknem egyharmadát. Szorgos munkájuk nyomán olyan új iparágak honosodtak meg, amelyek addig ismeretlenek volt, a város környéki homokos, mocsaras területek pedig hamarosan összefüggő gyümölcsös- és zöldségeskertekké formálódtak. Ezt követően mintegy két évszázadon át már a porosz-francia konfliktusok is rendre porosz győzelemmel értek véget.

Poroszország a hugenották befogadását követően más üldözött keresztény reformmozgalmaknak is menedéket nyújtott: így például a felnőttkeresztséget gyakorló holland mennonitáknak, a Salzburg környékéről kiűzött piemonti valdenseknek, illetve Berchtesgadenből elkergetett evangélikusoknak.

Nagy jelentőségűnek bizonyult a pietisták befogadása 1694-ben és egyetemi katedra biztosítása számukra. Működésük eredményeként alig egy évtized alatt több mint kétezerre nőtt a hallgatók száma Halléban és ez a város lett a csaknem egész Európára kiterjedő pietista megújulási mozgalom központja. E mozgalom széles rétegeket ért el Poroszországban, jól érzékelhető változásokat hozva az emberek szorgalmában, munkájuk eredményességében, valamint a filoszemitizmus terjedésében.

A szász-porosz konfliktusokból Poroszország került ki győztesen. Az ország néhány évtized alatt bekövetkezett gyors felemelkedését jól tükrözi Berlin fejlődése. A város, amelynek lélekszáma a harmincéves háborút követő negyedszázad alatt nem tudta elérni a hatezer főt, az ezt követő negyedszázadban - az említett döntések nyomán - csaknem tízszeresére nőtt, és 1709-ben már ötvenezer lakosa volt. Még a Lengyelország felől betörő pestisjárvány is, amely másutt tízezrek életét követelte, Berlint és környékét különös módon megkímélte.

Spanyolország és Hollandia küzdelmének példáján megfigyelhető, miként válhat egy ország sikeressé, s hogyan tud átok alá jutni egy másik. A katolikus spanyol világbirodalom a dunántúlnyi méretű protestáns Hollandiával háborúzott 1566 és 1609 között. Dávid és Góliát küzdelméből ezúttal is Dávid került ki győztesen. Noha a XVI. század elején Németalföld - melynek északi részét alkotta a későbbi Hollandia - még a spanyol királyság tartománya volt, és adói az anyaország kincstárát gyarapították. A helyzet azonban hamarosan radikálisan megváltozott, mégpedig az említett államok reformációra adott válaszainak megfelelően. A siker rendre az evangélium elfogadóihoz pártolt, míg ellenfeleiknek, az egyházi tradíció harcos védelmezőinek osztályrésze a kudarc, a romlás és bomlás lett.

Németalföldön, főleg északon, a társadalom széles rétegei fedezték fel újra az evangélium üzenetét, s csatlakoztak a reformáció valamelyik irányzatához. Igen jelentős volt köztük a felnőttkeresztséget gyakorló anabaptisták aránya.

Ezzel szemben Spanyolországban az ígéretesen meginduló reformációt a lakosság közömbös, sőt nemegyszer ellenséges viszonyulása, illetve az állami és egyházi hatóságok brutális fellépése hamar eltiporta - így az ország az ellenreformáció egyik fő bástyájává vált.

Élesen kü1önbözött egymástól a két ország zsidósághoz való viszonya. Spanyolország 1492-ben kiűzte mindazokat a zsidókat, akik nem voltak hajlandók római katolikus hitre térni, de az átkeresztelkedettek felé is ellenséges érzelmeket táplált. Megdöbbentő, hogy itt már a XVI. században eljutottak a vallási alapú zsidóellenességtől a faji, vérségi alapokra helyezkedő antiszemitizmusig. Az 1547-es toledói statutum - a 20. századi zsidó-törvényeket messze megelőzve - kimondta: "Akinek ereiben nem folydogál tiszta vér (!), az nem tölthet be közhivatalt és papi tisztséget". Csak fokozta az antiszemita indulatokat, hogy sokan szoros kapcsolatot láttak a zsidóság és a reformáció között. II. Fülöp szerint "minden német, francia és spanyol eretnekség magvát a zsidók leszármazottai vetették el".

A hollandok ezzel szemben szívesen látták hazájukban a zsidó menekülteket, akik Európában itt részesültek a legkedvezőbb bánásmódban. Vallásukat szabadon gyakorolhatták, s más országoktól eltérően nem kényszerítették őket gettókba.

A Bibliához és a zsidósághoz való viszony volt a meghatározója Hollandia és Spanyolország eltérő szellemi arculatának. Luther a német bibliafordítás előszavában már 1522-ben kiemelte, hogy az evangélium "örömhír, jó hír, jó újság; énekel, beszél tőle az ember és jókedvű lesz". Spanyolországban - ahol 1551-től az anyanyelvű Bibliát indexre tették, felkutatott példányai ellen pedig hajtóvadászatot indítottak és a kézre kerítetteket máglyán megégették - hiába keressük ezt az örömöt. A korszak buzgó katolikus uralkodóit inkább a halálhoz fűződő, mondhatni bensőséges, viszony jellemezte. A legenda szerint V. Károly (1516-1556) még életében, koporsóban fekve játszotta el saját temetését. Fiánál, II. Fülöpnél (1556-1598) ugyanez a torz vonzódás még fokozottabban jelentkezett. Komor és rideg palota- és kolostoregyüttesben élt, az általa építtetett Escorialban. Ide temettette el halottait is, néhány méternyire hálószobájától, ahonnan külön folyosó vezetett le a kriptába. Perverziója még hangszínén is kiütközött, mindig jellegzetes síri hangon beszélt. Az ő idejében honosodott meg a komor spanyol etikett, amely egyebek közt azt is előírta, hogy a mindenkori uralkodónak, amikor az Escorialban tartózkodik, minden héten öt percet halottaival kell töltenie a kriptában.

A korszak spanyol irodalmát is a melankólia és mélabú hatotta át. Nem véletlen, hogy az akkori legnépszerűbb spanyol regényhős éppen a Búsképű Lovag, Cervantes Don Quijotéja. Pedig az ország természetes adottságait tekintve minden ok meg lett volna az örömre. Spanyolország kedvező feltételekkel rendelkezett ahhoz, hogy a XVI. század folyamán addig nem látott módon fölvirágozzon. A birodalom több földrészre kiterjedő hatalmas állam volt, nagy bőségben álltak rendelkezésre a különböző gazdasági erőforrások. Ezek közül az amerikai gyarmatok páratlan mennyiségű nemesfém kincse volt a legjelentősebb. 1521 és 1600 között 16 millió kilogramm ezüst és 185 ezer kilogramm arany érkezett az Újvilágból Spanyolországba. Önmagában ez a jövedelem minden más európai uralkodónál messze gazdagabbá tette a spanyol királyokat. Mindez azonban az ország többi bevételével együtt sem bizonyult elegendőnek a kiadások fedezésére, ezért a kormányzat az adóprés rendkívül kemény megszorításához folyamodott. De még az így szerzett tetemes bevételekkel sem tudták betömni a pénzügyi hiányt, ezért külföldi kölcsönöket vettek fel. Ez sem segített: Spanyolország 1571-ben államcsődöt jelentett be, jóllehet ekkor még Németalföld jövedelmei is a spanyol kincstárat gyarapították. A következő század végéig ezt hétszer kellett megtenni (1575, 1596, 1607, 1627, 1647, 1653 és 1680 folyamán). A lakosság nagy része elszegényedett, gyakoriak lettek az éhínségek, járványok pusztítottak. Csak a három legnagyobb pestisjárvány (1599-1602, 1648-1652, 1676-1685 között) 1,5 millió halottat követelt. A gazdasági szakemberek döbbenten keresték az okokat és az orvos1ás módjait, de a különböző gazdasági programok nem tudtak megoldást hozni. Minden téren hanyatlás zajlott.

Az 1500-as évek elejéig az egyik vezető ágazatnak számító gabonatermesztés a század derekára súlyos válságba került, s ettől fogva Spanyolország jelentős gabonaimportőrré vált, máig behozatalra szorulva. Hasonlóan alakult a posztóipar sorsa is, amely pedig a korszak Európa-szerte legjobban értékesíthető termékét állította elő. A XVI. század elejének ígéretes fejlődése hamarosan megállt, a század második felére a spanyol textilipar tönkrement, s az ország a 19. századig textilből is behozatalra szorult, jóllehet itt termelték nagy mennyiségben Európa egyik legfinomabb gyapját, a merinóit. Ennek legnagyobb részét már a textilipar összeomlása előtt is - mivel nem tudták megszervezni a hazai feldolgozást - feldolgozatlanul vitték ki Németalföld posztóüzemeibe.

Ezzel szemben Angliában - amely a 14. és 15. században még döntő részben szintén feldolgozatlanul exportálta a maga gyapjúját - az evangélium széles körű elfogadását követően a vállalkozó kedv alakulásában kimutatható fordulat állt be. Sikerrel alapítottak újabb és újabb textilmanufaktúrákat, s az 1500-as évek közepére hatalmas nyereséggel már 95 százalékban helyben dolgozták fel a hazai gyapjút.

Hollandiában a 16-17. század folyamán még látványosabb fordulat ment végbe. Az ország nem rendelkezett semmiféle ásványkinccsel, földjeinek jelentős részét is a tengertől kellett elhódítania. A bibliai hit térnyerése azonban fordulatot hozott a lakosság produktivitásában. Jól mutatták ezt a sikeres rekatolizáció után álló Franciaország gazdasági miniszterének, Colbertnek a szavai: "Egy holland annyi munkát végez el egy nap alatt, mint egy francia egy hét alatt."

Még egyértelműbb a kép, ha az ellenreformációban élenjáró Spanyolországgal hasonlítjuk össze Hollandia mezőgazdaságát. A nyugat-európai országok közül Hispániában folyt a legalacsonyabb, míg Hollandiában a kontinens legintenzívebb mezőgazdasági termelése. Európában itt vezették be először a vetésforgót, amely megoldotta a takarmányozási gondokat. Tejgazdaságok sokasága jött létre, hogy majdan világhírűvé tegyék a holland sajtot. Sikeres pályát futott be többek között virágkertészetük is. Az első tulipánhagymát 1557-ben hozták be Törökországból. Ám kezeik között e növény hamarosan arannyá vált. Különleges, nemesített fajtáit nagy összegekért értékesítették, mely bekerült a diplomáciai ajándékok sorába is. Volt rá eset, hogy egyetlen tulipánhagymáért 13 ezer aranyforintot fizettek.

A holland hajóépítők a fát Skandináviától vásárolták, mégis ők készítették a legjobb hajókat, amelyek így kiviteli cikké is váltak. Ha kellett, ellenségeiknek is eladták, mint azt a húsz hajót, amelyet a tengereken is dúló spanyol-holland háború idején a spanyolok tőlük vásároltak.

Heringhalászatuk nemcsak kitűnő hajóik és egyedi halfeldolgozási technikájuk, hanem egy különös természeti fordulat miatt tudott sikerágazattá válni. A heringek a 15. századig a Balti-tengerben éltek, később azonban kihúzódtak az Északi-tengerre, ahol elsősorban holland hajósok halászták le őket.

Hollandia legnagyobb jövedelmét a közvetítő kereskedelemből nyerte. A Balti- és északi-tengeri kereskedelmet évszázadok óta uraló Hanza-szövetség tagjainak nemcsak versenytársaivá lettek, hanem ki is szorították őket pozícióikból. Hiába rendelkeztek kereskedelmi hajókkal más tengerparti országok, termékeik jelentős részét a hollandok forgalmazták. Kezükben tartották például a francia bor- és textilkereskedelem tekintélyes hányadát. A holland kereskedelmi pozíciók láttán a francia uralkodó - a protestáns vezetőből katolikus királlyá lett IV. Henrik - vérszívónak, később Richelieu bíboros pedig éhes tetveknek nevezte az élelmes üzletembereket. Ez a helyzeten azonban mit sem változtatott.

Ahogy a reformációra adott válaszaiknak megfelelően alakult Spanyolország, Hollandia és más országok gazdasági fejlődése, hatalmi súlya, ugyanígy e törvényszerűség Németalföldön belül is különbségeket eredményezett. A reformációt elutasító, addig jóval fejlettebb déli részek gazdálkodása a század végére meredeken hanyatlott. Ugyanekkor a protestánssá vált északi területek rövid időn belül rendkívül gyors fejlődésen mentek keresztül. Eleddig fejletlen iparágak virágoztak fel, mint például a textilipar, amelyben Hollandia megszerezte magának Európában a vezető szerepet. A kulcsfontosságú bankélet központja is áttevődött a déli Antwerpenből az északi Amszterdamba. Még a déliek tengeri kereskedelme is leáldozott, mivel a század folyamán partjaik rejtélyes módon elhomokosodtak.

A felsorolt példák azt mutatják, hogy azok az országok, amelyek kaput nyitottak a bibliai hit számára, rendre sikerrel találták meg a felemelkedés útját. A többiek azonban - akár a legkedvezőbb adottságok közepette is - a válságokból, krízisekből nem tudtak valódi kiutat találni.

EGYELŐRE EDDIG JUTOTTAM - MAJD FOLYTATOM.

<< Szabadító