Luther átformálta a világot

A REFORMÁTOR SZAVAI MA IS VIHART KAVARNAK

DR. KULCSÁR ÁRPÁD / HIT ÉS ÉRTÉKEK

HETEL 2005. 01. 28. (IX/4)

A Luther-film remélhetőleg Magyarországon is ugyanolyan nagy sikert fog aratni, mint Németországban, Ausztriában és az Egyesült Államokban. Fontos erénye, hogy alapvetően hitelességre törekszik, az életpálya valós eseményeiből építkezik, azokból alkotja meg a film cselekményét és üzenetét egyaránt. A történelmi film parádés szereposztással készült, Joseph Fiennes (Luther) és Sir Peter Ustinov (Bölcs Frigyes) mellett a Magyarországon szintén most bemutatott Hitler-film emlékezetes alakítást nyújtó főhőse, Bruno Ganz játssza Luther pártfogójának és rendfőnökének, Johann von Staupitznak a szerepét.

A filmet nézve és a történeti dokumentumokat vizsgálva egyaránt egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki szenvedélyesen kereste, kutatta az igazságot, meg akarta találni, és ez sikerült is neki. Felismerte, hogy a kereszténység nem egy szabályrendszer és annak való megfelelés, hanem egy halálból feltámadt nagyszerű személlyel, Krisztussal való személyes kapcsolat. Ez a Krisztus - miként a bibliafordítás előszavában is hangsúlyozta - a vele való közösségre hívja az embereket, s Luther azt kívánta, hogy ennek a hívó szónak minél többen engedelmeskedjenek. Döbbenten kellett szembesülnie azzal, hogy az Istennel való élő kapcsolatnak éppen az a vallási tradíció az egyik legkeményebb akadálya, amelybe ő is beleszületett, s amely a kereszténység egyedüli letéteményeseként állította be magát. E felismerésekig azonban hosszú évek tapasztalatai nyomán jutott el. Miután 1505-ben mint katolikus fiatalember huszonkét évesen szerzetes lett, jóhiszeműen és nagy energiákkal vetette bele magát, hogy ezen a magasabb rendűnek hirdetett életformán keresztül jusson el Istenhez. De hiába igyekezett maximálisan teljesíteni a rendi előírásokat, hiába sanyargatta testét étlen-szomjan és a szerzetesi cella hideg kövén éjszakázva, mindez haszontalannak bizonyult. Még a bűnök felett sem sikerült uralmat vennie, nem volt élő hite, s messzire távozott életétől az öröm. A kiutat a pappá szentelésben kereste, hiszen erről azt tanították, hogy magasabb rendű még a szerzetességnél is, s maga a hét szentség egyike. De pappá szentelését követően is az előző évek tapasztalatai folytatódtak, annak ellenére, hogy közben dinamikusan emelkedett a rendi ranglétrán. Mint gyóntatópap rá kellett ébrednie, hogy ez a fajta kereszténység nemcsak nála működésképtelen, hanem a legszélesebb néprétegek körében éppúgy, mint a klérus soraiban. A buzgó szerzetes-pap azonban nem hagyta abba a keresést. 1510-ben elzarándokolt Rómába, hiszen ez a Szentatya székhelye, főpapok sokaságával, amelyben minden városnál több a templom, kolostor és egyéb egyházi intézmény, nem is beszélve a kegytárgyak, szentképek, ereklyék túláradó bőségéről. Várakozásaival ellentétben a "szent városban" a legdurvább erkölcstelenségekkel, gátlástalan hataloméhséggel és pénzsóvársággal kellett szembesülnie, még a klérus legfelsőbb köreiben is. Mindezek ellenére mint engedelmes szerzetes tért vissza német földre. A katolicizmus különböző szintjein és más-más helyszínein hosszú évek alatt szerzett egybehangzó tapasztalatai juttatták el arra az egyértelmű felismerésre, hogy ez a vallási rendszer ugyan sokféle látványos funkciót el tud látni, csak éppen a valódi feladatának a betöltésére tökéletesen alkalmatlan: arra, hogy az embereket élő hitre, istenismeretre vezesse. E sötét és kilátástalannak tűnő helyzetre a megoldás 1512-13 fordulóján robbant be Luther életébe. A kulcsot ehhez a rendi elöljárójától kapott Biblia rendszeres és intenzív tanulmányozása jelentette. Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből nyerte élete egyik meghatározó útmutatását, hogy: "Az igaz ember hitből él", azaz Isten igéjébe vetett hit által él. Teljes bizalommal merjen tehát rátámaszkodni Isten ígéreteire, melyeket a Szentírás tartalmaz, és akkor igazi élete, sőt örök élete lesz. Az evangélium igazságairól mint óriási természetfölötti erőről és hatalomról beszél itt a Biblia, s minden jel azt mutatja, hogy Luther számára ez volt az a kiapadhatatlan forrás, ahonnan az elkövetkező évek nagyszerű sikereihez az erőt és jókedvet merítette. A klérussal folytatott küzdelmek mutatták meg Luther jellemének egy másik alapvető és nagyon aktuális jellemzőjét, a bátorságot, azt, hogy bátran ki mert állni a megtalált bibliai igazságok mellett rendkívül ellenséges körülmények közepette, gyilkos indulatok ellenében is. Akkor sem rettent meg, amikor meggyőződését Európa olyan hatalmasságaival szemben kellett megvédelmeznie, mint az angol király, a pápa és a német-római császár. Ami igazán érdekessé teszi e küzdelmeket, hogy a Luther számára kilátástalan erőviszonyok ellenére mégis rendre ő került ki győztesen e harcokból. Így például 1520-ban megjelenteti egyik nagy hatású könyvét Az egyház babiloni fogságáról címmel, amelyben arra keresi a választ, hogy az egyház miért van olyan elesett állapotban, és a keresztények életében miért nem jelennek meg az evangélium megígért áldásai. A Bibliát és a fennálló helyzetet összevetve arra a megállapításra jut, hogy az egyház ugyanolyan helyzetbe került, mint a zsidóság a babiloni fogság idején. És a beazonosítást bátran leírja: Róma nem más, mint Babilon, a pápa az Ellenkrisztus vagy más szóval Antikrisztus, azok a kötelek pedig, amelyekkel megkötözték az egyházat, a hét szentség. Ez utóbbiak, mint a csecsemőkeresztség, az oltáriszentség, a bérmálás, az utolsó kenet stb. mind bibliai igazságok eltorzításai, nem áldást jelentenek immár, hanem kötelékek lettek. Ezért el kell törölni őket, és bibliai formában kell helyreállítani a valódi szentségeket. Luthernek ez a műve nagy haragra indítja VIII. Henrik angol királyt, aki egy külön kis könyvecskében dühödt szavakkal igyekszik elnémítani a reformátort, mondván: "A pokol legéhesebb farkasa rontott rá, elnyelte, és ő most ott fekszik a farkas hasának legalsó fertályában félig holtan, és a pokolfarkas ocsmány torkából böfögi ronda gyalázkodásait." A nagy hatalmú angol uralkodónak ezek az érvei, melyek inkább a Piroska és a farkas képeit idézik, mintsem bibliai példákat, nem gyakoroltak nagy benyomást Lutherre. Nyomtatásban megjelentetett válaszában ezt írja: "Ha egy angol királynak szabad arcátlanul köpködnie a hazugságait, akkor nekem is szabad azokat visszagyömöszölni az ő torkába." Majd kifejti, hogy teljesen súlytalan és üres érvelés, amikor Henrik azt vizsgálja, hogy valamely dogma vagy szertartás milyen régi. A mérvadó az, hogy alá van-e támasztva a Szentírásban, mert bármely hitelvnek és hitgyakorlatnak csak ez adhat létjogosultságot az egyházban. Luther kulcsfontosságú alapelvet rögzített, amikor az emberi szó tekintélye fölé helyezte Isten beszédének a tekintélyét. A pápák szavait és tetteit is ehhez mérte. Ezért égette el vidám bátorsággal az őt kiközösítéssel sújtó pápai bullát nagy nyilvánosság előtt, a wittenbergi sintértelepen rakott máglyán. Nem rettent meg attól, hogy ezáltal Európa leghatalmasabb egyházi vezetőjét, sőt az egész katolikus klérust teszi halálos ellenségévé. Meg volt győződve arról, hogy amikor a bibliai igazságok helyreállításáért harcol, akkor a legigazabb ügyért küzd a sötétség erőivel szemben. A katolicizmust úgy tekintette, mint egy olyan rendszert, amely az előző évszázadok során szembefordult az egyház eredeti küldetésével. Nem emberek gyarlósága miatt képtelen az evangélium áldásait közvetíteni, hanem - Luther szerint - a rendszer lényegéből fakadóan. A szent tradícióként kezelt dogmák és szertartások többsége a Biblia alapján a halálos bűnök kategóriájába tartozik. Ezért utasította el a misét, hiszen az élettelen ostya átváltoztatása Krisztussá - ez maga a varázslás; a szentképek, szobrok előtti meghajlást és ezek bármiféle szolgálatát már a Tízparancsolat is tiltotta; az ereklyekultusz, azaz halott emberek maradványaival folytatott szellemi célú cselekedet a boszorkányság kategóriájába tartozik, a halott szentekkel történő kommunikáció pedig a spiritizmus egyik típusa - és a felsorolás még hosszan folytatható. A Luther által szentírási érvek sokaságával alátámasztott egyházkritikára a katolikus egyház nemcsak teljes elutasítással válaszolt, hanem a bibliai alapon megkérdőjelezett dogmákat és szertartásokat több mint százharminc nagy átokkal, anathémával bástyázták körül a tridenti zsinaton, amely átkokat mindmáig nem vonták vissza, sőt e zsinat 400. évfordulóját megünnepelték a nevezetes II. vatikáni zsinaton 1963-ban. Luther életművének éppen a hitújítást szorgalmazó javaslatai képezik a központi magvát. Ezek tették őt korszakalkotó reformátorrá. Ha ezekről hallgatnánk, akkor lényegétől fosztanánk meg üzenetét. (a szerző történész, főiskolai docens)

Luther vihart kavaró állításai a katolicizmusról

A miséről

A pápaságban legnagyobb és legborzasztóbb szörnyűség a mise... Hirdessük nyilvánosan az embereknek, hogy a misét, ezt az emberi tákolmányt, büntetlenül elhagyhatják, és senki sem kárhozik el, ha semmibe veszi! Sőt mise nélkül sokkal inkább el tudja nyerni az üdvösséget.

A szentek ereklyéinek tiszteletéről

Ezen a téren annyi nyilvánvaló hazugság és ostobaság bukkant föl a kutya- és lócsontokról, hogy már csak e miatt a szélhámosság miatt is - amelyen az ördög jót nevetett - réges-régen kárhoztatni kellett volna, még ha volna is benne valami jó. S még hozzá nincs is reá isteni ige, sem parancsolat, sem tanács. Egészen felesleges és haszontalan dolog ez is...

A kötelező papi nőtlenség (cölibátus) ellen

Gazdagabb vagyok, mint az egész világ összes pápás papjai. Ugyanis meg vagyok elégedve. Ezenfelül törvényes gyermekeim vannak, amilyen a pápa egyetlen papjának sincs.

A szentek kultuszáról

A szentek segítségül hívása szintén antikrisztusi visszaélés... akadályozza Krisztus megismerését. Sem parancsolat, sem tanács nincsen róla, a Szentírásban nincsen rá példa, és Krisztussal ezerszer jobban járunk...

A pápaságról

A pápa az igazi Antikrisztus vagy Ellenkrisztus, aki szembehelyezkedett Krisztussal, és magát Krisztus fölé emelte, mert nem akarja, hogy a keresztények a hatalma nélkül üdvözüljenek. Pedig nem ér a hatalma semmit, mert Isten nem rendelte és nem parancsolta meg... Ezért ahogyan nem imádjuk urunk és istenünk gyanánt magát az ördögöt, éppen úgy nem tűrhetjük meg vezetőnk és urunk gyanánt annak apostolát, a pápát vagy az Antikrisztust sem a maga kormányzatával együtt. Mert országlása hazugság és öldöklés, örökre megront testet és lelket...

A pápai kiátkozásról

A pápa engem átok alá vetett. Azóta gyarapodtam testileg is, lelkileg is. Viszont én is átok alá vetettem őt, de az enyém erősebb, mint az övé. A pápa ugyanis fogy és sorvad.