A magyarok megtérése

EZER ÉVE KERESZTÉNY MAGYARORSZÁG

DR. KULCSÁR ÁRPÁD / HIT ÉS ÉRTÉKEK

HETEK 2000. 07. 08. (IV/28)

Az ezeréves magyar államiság megszületésére emlékezve gyalogos zarándoklattal hozzák Rómából Magyarországra a Szent Korona II. János Pál pápa által megáldott másolatát. Az ereklye augusztus 15-én, "Nagyboldogasszony ünnepére" érkezik Esztergomba, majd még aznap Budára. A katolikus egyházfő a korona másának megáldásával azt a gesztust kívánja megismételni, amelyet ezer esztendővel ezelőtt II. Szilveszter pápa tett, amikor koronát és áldást küldött Szent Istvánnak, s ezzel ünnepélyesen megújítja a Szent Koronával egykor küldött apostoli áldást is. A Szent Korona mását Paskai László bíboros, prímás, érsek fogadja Esztergomban. A bíboros az ünnepélyes millenniumi nagymisén meg kíván emlékezni arról, hogy Szent István király halála előtt Szűz Máriának ajánlotta koronáját és azzal egész országát, majd megújítja ezt a SzentIstván-i felajánlást. A Szent Korona másolatát az ünnepség után, még ugyanaznap hajóval hozzák Budapestre, ahol a Nagyboldogasszony-templomban, közismertebb nevén a budavári Mátyás-templomban ünnepélyes szentmise keretében megkoronázzák vele a főoltár Mária-szobrát. Alábbi írásában Kulcsár Árpád történész az ünnepelt eseménynek, Magyarország ezer éve történt megtérítésének néhány részletébe ad közelebbi betekintést.

A pogány magyarokat már a honfoglalás előtt, korábbi szállásterületeiken is bőven érték keresztény hatások. Az ószövetségi kinyilatkoztatásról már a VIII. század folyamán a Kazár Birodalom függésében élve hallhattak, hiszen e nagy nomád birodalom vezető rétegének számottevő része a júdaizmust vette fel vallásának. A következő század elején a kazároktól elszakadó és Etelközbe vonuló magyarokhoz kazárok is csatlakoztak, s e kabar törzsek egyes tagjai révén a következő generációk számára sem lehettek ismeretlenek az Ószövetség alapüzenetei. A görögkeleti vallással is már korán megismerkedhettek, hiszen Bizánc már a VIII. században több missziós püspökséget állított fel a sztyeppei népek megtérítésére. Ezeknek első számú működési területe a magyarokat is magába foglaló Kazár Birodalom volt. Az Etelközbe költözést követően megsokasodnak a görögkeleti (vagy más néven pravoszláv, ortodox) egyházzal történő érintkezések. A magyarok toleránsak voltak ugyan a görögkeleti hittérítők irányában, de semmi hajlandóságot sem mutattak az iránt, hogy vallásukat átvegyék. A keresztény hatások felületes jellegét mutatja, hogy még egyes keresztény jelképeket is csak a pogány ábrázolási rendbe beillesztve vettek át. Ilyen volt például a kereszt motívuma, melyet bajelhárító, mágikus célzattal alkalmaztak - pogány mitológiai állatfigurák és szimbólumok között.

A honfoglalást követően először a bizánciak tudtak részeredményeket felmutatni a magyarországi térítés terén. Bulcsu horka, a fejedelem mögött rangban a harmadik méltóság betöltője, 948-ban követségben Bizáncba látogatott, ahol Bíborbanszületett Konstantin császárnak tett politikai gesztusként megkeresztelkedett. A görög források szerint azonban ezt követően folytatta pogány életvezetését. Nagyobb hatásúnak bizonyult az erdélyi részek urának, Gyulának a bizánci útja és ottani megkeresztelkedése. Ő ugyanis egy Hierotheos nevű szerzetessel tért vissza, akit ezt megelőzően a konstantinápolyi pátriárka térítő püspökké szentelt. Hierotheos ezt követően két évtizeden át igyekezett téríteni Gyula országrészében, igaz nem túl nagy átütő erővel. A Marosvidék ura, Ajtony is teret engedett a bizánci térítőknek. Ennek eredményeként székhelyén, Marosvárott görögkeleti (bazilita) kolostor működött. Ő maga is megkeresztelkedett, ez azonban a legkevésbé sem zavarta abban, hogy többnejűségben élje életét. A görögkeleti vallás pozíciónyerése tovább folyt, és már a fejedelmi családban is sikerült megvetnie lábát. A 972-ben hatalomra jutott Géza fejedelem ugyanis az erdélyi Gyula leányát, Saroltot vette feleségül, aki az udvarba magával hozta görögkeleti vallását is. Úgy tűnhetett, hogy Magyarországot az ortodox egyház nyeri meg magának. Géza fejedelem azonban másként döntött. Számára sem a bizánci, sem a latin kereszténység nem volt túl vonzó. Annál fontosabbnak tartotta az ország politikai érdekeinek védelmét. Ezt pedig épp hatalomra jutásának évében igen súlyos veszély fenyegette. 972-ben ugyanis II. Henrik, a Német-római Császárság trónörököse és Theophanu bizánci hercegnő között dinasztikus házasság jött létre. A Magyar-országgal korábban évtizedeken át ellenséges viszonyban álló két szomszédos nagyhatalom összefogása összeroppantással fenyegette Géza fejedelem országát. Az előző évtizedekben ugyanis mindkét birodalom felé rendszeres támadó hadjáratokat vezettek a magyar csapatok, melyek során végigrabolták az egyes vidékeket és adófizetésre kényszerítették mind a német, mind a bizánci uralkodókat. E kalandozó hadjáratok Bizánc felé csupán két esztendővel korábban, 970-ben értek véget, az Arkadiopolisnál elszenvedett súlyos vereség következtében. Nyugat felé azonban már 955-ben, az augsburgi vereséget követően lezárultak a kalandozások, s a több mint másfél évtizedes béke után kézenfekvő volt, hogy a harapófogóba került Magyarország a Német-római Birodalom felé nyisson. Nem volt kétséges, hogy a békés viszony fenntartásának súlyos politikai ára van. Egyrészt bizonyos területek átadása, valamint a katolicizmus felvétele. Géza fejedelem a számára könnyebb oldalról kezdte az engedmények teljesítését, s még abban az évben, 972-ben bejelentette megtérési szándékát I. Ottónak. Az első nyugati térítők a rituális kereszténység jellegzetes ismérveit betöltve ünnepélyes díszmenetben, litániát énekelve, ezüstkeresztet és Krisztus festett képmását hordozva vonultak be a fejedelmi udvarba, épp úgy, ahogy ezt már évszázadok óta cselekedték minden megtérítendő nép vezetői körében. E fényes külsőségeket Géza részéről is csupán egy külsődlegesnek bizonyuló cselekedet követte. Engedelmesen keresztvíz alá hajtotta fejét. Hogy e tettét mennyire csak politikai szempontok vezették - a Német-római Császársággal való jó viszony előmozdítása -, azt jól mutatja, hogy korántsem hagyta el pogány hitgyakorlatát, csupán a katolicizmussal kívánta azt gazdagítani. Így amikor egyik főpapja megfeddte azért, mert "a mindenható Istennek és különböző képzelt isteneknek egyaránt áldozott", Géza öntudatosan azt válaszolta: "elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy két istennek is áldozzon." Ez a "keresztény" uralkodói mentalitás korántsem volt egyedülálló jelenség a korabeli Európában. A katolicizmusnak Európa-szerte jellegzetes ismérve volt, hogy a népvándorlás során beözönlő pogány, vagy más nem katolikus népeket mindig a vezető réteg, a hatalmi elit megtérítése révén igyekeztek katolikussá tenni, bizton számítva arra, hogy a maguk számára megnyert vezetők majd hatalmi szóval az egész népet Róma aklába fogják terelni. A térítőket általában nemigen zavarta az, ha az uralkodók csak külsődleges módon vették fel a kereszténységet, hiszen már Nagy Konstantin óta, a frank Nagy Károlyon át a következő századokban is az számított a jellegzetes európai katolikus uralkodótípusnak, aki, miközben a kereszténység számos bibliai alapértékét nyilvánvalóan megtagadta vagy semmibe vette (házasságtörések, közvetlen vagy közvetett gyilkosságok stb.), teljes hatalmi súlyával kiállt a katolicizmus mellett, s azt a legkeményebb eszközök bevetésével is igyekezett megerősíteni, terjeszteni. Géza fejedelem döntése nyomán tehát megnyílt az ország a nyugati térítők előtt. Az ezredfordulóig tartó első térítőhullám eredményeiről azonban igencsak lesújtó képet festett az ezredforduló utáni években hazánkban missziós munkát végző Querfurti Bruno. Az eseményeket kemény kézzel irányító fejedelmi feleségről, Saroltról szólva a következőképpen jellemezte a helyzetet: "vezetése alatt megkezdődött a kereszténység, de pogánysággal vegyült a megfertőzött vallás, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál." A katolikus térítés második hulláma az 1000-től királyként uralkodó I. István alatt zajlott le. Ennek kibontakozását nagyban elősegítette az a dinasztikus házasság, amely István és a buzgó katolikus Gizella, bajor hercegnő között jött létre. A térítéseket vezénylő királyi udvarban a kereszténység két, egymástól nagyban eltérő irányzatának együttes jelenléte mutatható ki. S ami igen érdekes, István mindkettőhöz nevét adta. Az egyik egy erős bibliai hatásokkal átszőtt irányzat. Igaz, ezt a vonulatot csak egyetlen ránk maradt dokumentum képviseli: István király intelmei fiához, Imre herceghez. A mű szerzősége nem eldöntött kérdés, az viszont bizonyos, hogy a király a benne foglaltakra áldását adta. Hiszen e műben saját fia, a királyi trón várományosa számára foglalta (foglaltatta) össze a sikeres kormányzás alapelveit. Elsőnek és legfontosabbnak a keresztény hitet jelölte meg, mint amely az uralkodó sikerének és az ország virágzásának legfontosabb feltétele. Az általa követendőként bemutatott hitről szólva feltűnő módon megmarad bibliai alapokon, s a tíz fejezetből álló műben említés sem történik a hivatalos katolicizmusnak azokról az elemeiről, amelyek erőteljesen eltérnek a bibliai mintától, amilyen például a képek, szobrok, ereklyék tisztelete, a halott szentekhez mondandó ima, Mária-kultusz stb. Uralkodói megnyilvánulásai és a katolicizmus terjesztése érdekében hozott intézkedései azonban ezzel éles ellentétben álló felfogáshoz sorolhatók. Ennek az István-kori királyi udvarban kezdettől fogva hangsúlyosan meglevő, sőt a Magyarországon terjesztett kereszténység jellegét meghatározó másik irányzatnak a fő jellemzője a bibliai igazságok jelentős részének durva figyelmen kívül hagyása volt. Az István király nevében kibocsátott okiratok és hivatalos levelek többsége ennek az irányvonalnak a dokumentumai. Így például a veszprémvölgyi görög rítusú apácakolostor 1018 körül kiadott alapítólevele Máriát pogány istennők ismertetőjegyeivel és címeivel ruházza fel, "Úrasszonyunknak, Istenanyának, örök szűznek" nevezve őt. István buzgó gyűjtője volt az ereklyéknek, ami a bibliai értékrendtől idegen. Fiáról, a több évi házasság után gyermektelenül, vadászbalesetben fiatalon meghalt Imre hercegről is feljegyezték, hogy nyakában állandóan ereklyét hordott.

E súlyos tehertételekhez járult, hogy a magyarországi kereszténység terjesztésének módszerei is szorosan kapcsolódtak a több évszázados hivatalos katolikus tradícióhoz. Ennek meghatározó jegye az erőszak alkalmazása volt. Ennek megfelelően a térítések Magyarországon gyakran a legbrutálisabb államhatalmi eszközök segítségével folytak, mivel ezek igénybevétele nélkül nemigen tudtak eredményeket elérni. Jellemzően mutatja ezt a már említett kortárs, Querfurti Bruno beszámolója is. Ő hosszú éveken át próbálta békés eszközökkel meggyőzni a Maros és Temes folyók vidékén élő fekete-magyarokat a római vallás igazságairól. Erőfeszítései azonban teljesen eredménytelenek maradtak. Végül 1008-ban el is hagyta az országot. A következő esztendőben viszont már örömmel számolt be II. Henrik német-római császárnak arról a frissen kapott hírről, hogy a fekete-magyarok, akik között ő sikertelenül igyekezett terjeszteni a katolikus vallást, most mind megtértek. Igaz, sajnálkozva beszámolt a térítés fő eszközéről is, miszerint: "a mieink némelyeket megvakítottak." István az európai tradícióhoz igazodva a törvény teljes szigorával igyekezett kereszténnyé tenni a nép egészét. Előírták, hogy "tíz falu építsen egy templomot", s országszerte ennek megfelelően folyt az új vallás templomainak létesítése. Figyelemre méltó tény, hogy e nagyszámú katolikus ingatlant munkára kivezényelt emberek, mégpedig döntő részben nem katolikus, hanem pogány hitű magyarok építették. Ehhez a törvényhez köthető annak a mindmáig működő, de korántsem bibliai elvnek a magyarországi megjelenése, miszerint a katolikus egyház anyagi fenntartása nem csupán a katolikus hívek feladata, hanem ahhoz az állam nem katolikus lakóinak is tetemes mértékben hozzá kell járulniuk. Hogy az elkészült templomok megteljenek emberekkel, István király mindenkit törvénnyel kötelezett, hogy vasárnap misére menjen. Aki az otthonmaradást választotta - kivéve ha a tűz őrzése végett tette ezt, nem lévén még gyufa -, azt meg kellett verni, és megszégyenítésül le kellett kopaszítani. Aki pedig esetleg munkáját akarta végezni vasárnap, bármit is dolgozott, el kellett kobozni szerszámait és ruháját. Ha például a mezőn szántott, akkor ökreit vagy lovait el kellett venni tőle, ami többnyire egyenlő volt számára az anyagi tönkremenetellel. A templomokba így beterelt népnek figyelemmel kellett hallgatnia a misét, jóllehet annak latin szövegéből semmit sem értett. István törvénye kimondta, hogy akik mise alatt "mormognak és másokat zavarnak, haszontalan történeteket mesélgetve, és nem figyelve a szent olvasmányokra és lelki táplálékokra, ha idősebbek, dorgálják meg őket és gyalázattal űzzék ki a templomból, ha pedig fiatalabbak és közrendűek, e nagy vakmerőségükért a templom előcsarnokában mindenki szeme láttára kötözzék meg és ostorozással, s hajuk lenyírásával fenyítsék meg őket!" E törvényrészlet az erőszakos módszerek mellett egyben jól megvilágítja a korabeli misék sajátos hangulatát is. Kötelezően előírták a tized fizetését is. Aki ezt elmulasztotta, attól egy tizedrész helyett kilenc tizedrészt kellett elvenni. Mindenki számára kötelezővé tették a rendszeres böjtöt. Aki pénteken vagy más böjti napokon húst merészelt enni, annak egy héten át bezárva, sötétben kellett "böjtölnie". (István e törvénye még igen enyhének tűnhet a korabeli lengyelországi gyakorlathoz képest, ahol a törvény előírta, hogy aki megszegi a böjtöt, annak a fogait ki kell törni.) Sokan úgy gondolják, hogy az államhatalmi segédlettel folyó erőszakos térítéseknek e nem kevéssé visszataszító eszközei és módszerei csupán a korszak vezetőinek sajátos mentalitásából származtak. Az efféle vélekedések azonban nem vetnek számot azzal a figyelemre méltó ténnyel, hogy az erőszakos térítések mindmáig meglévő jelenségei közvetlenül egyes katolikus tanításokból fakadnak. A katolikus egyház szentté avatott első négy nagy egyháztanítója közül ketten - Szent Ágoston és I. Nagy Szent Gergely pápa - kifejezetten tanították az erőszakos térítés fontosságát. S nem maradtak meg a pusztán elvi kinyilatkoztatásnál, hanem az elv gyakorlatba ültetéséről is gondoskodtak. Szent Ágoston (354-430), a középkor legnagyobb hatású egyháztanítója ebbéli véleményét még bibliai idézettel próbálta alátámasztani. 411-ben hitvitában igyekezett az egyik korabeli keresztény irányzat, a donatisták képviselőit rábírni nézeteik feladására, akik a katolicizmussal ellentétben elítélték az állam és egyház összefonódását, valamint a Bibliával összeegyeztethetetlennek minősítették a csecsemőkeresztséget. Amikor Ágoston minden ékesszólása hiábavalónak bizonyult a katolikus álláspont elfogadtatására, végső érvként a császár jelenlévő küldöttjéhez fordult, a Lukács evangéliuma 14. részének 23. versével szólítva fel az államhatalom képviselőjét a hathatós beavatkozásra, mondván: "Kényszerítsd őket bejönni!" (értsd: a katolikus egyházba). A szót tettek követték. A hatóságok a donatistákat megfosztották polgárjoguktól, halálbüntetés terhe alatt betiltották összejöveteleiket, a donatista vezetőket száműzték, a hívekre pénzbüntetést vetettek ki. Néhány évvel később írt híres munkájában, a De civitate Dei (Az Isten városáról) című művében Ágoston kifejezetten a mindenkori uralkodók kötelességeként jelölte meg, hogy alattvalóikat akár azok akarata ellenére is meg kell téríteniük az igaz (katolikus) hitre. Csaknem két évszázaddal később a negyedik nagy egyháztanítóként számon tartott I. Nagy Szent Gergely pápa (590-604) Ágostontól eltérően már nem tartotta szükségesnek álláspontját bibliai idézetekkel alátámasztani. A konkrét teendőkre összpontosítva a következőket írta a Szicíliában működő katolikus térítőknek, a katolicizmust felvenni nem akaró emberek vonatkozásában: "Ha úgy találjátok, hogy nem akarják megváltoztatni útjaikat, azt kívánjuk, hogy a legnagyobb igyekezettel vessétek őket fogságra. Ha szolgák, akkor verésekkel és más testi fenyítésekkel kell jobb belátásra bírni őket. Ha szabad emberek, akkor megtérésüket szigorú elzárással kell elősegíteni, hogy ők, akik nem akarják meghallani a megváltás üzenetét - amely ki tudja menteni őket a halál veszedelméből - ha kell, testi szenvedések árán is, de eljussanak a megkívánt felfogásra." A magyarországi térítések tehát ebben a szellemben folytak. A királyi hatalom és a klérus együttes erőfeszítései ellenére azonban a magyar nép katolikussá tétele csak igen nehezen haladt előre. Ezt mutatják a nagy erejű 1046-os, majd 1061-es pogánylázadások, s hogy még a század végén uralkodó Szent László is törvényben tartotta szükségesnek megtiltani, hogy az emberek pogány szokás szerint kutaknál áldozzanak, vagy fákhoz, forrásokhoz vigyenek ajándékokat. Ekkor is törvényekkel igyekeztek serkenteni a templomlátogatási kedvet. Előírták, hogy akik vasárnap vagy más ünnepeken elmulasztják a misére menést, azokat "verésekkel javítsák meg".