Ó jaj, hogy eltűnt minden!

Hogy eltűnt minden ...


Az idő ...  Az idő lassan elmúlik felettünk. S egyre gyakrabban kénytelenek vagyunk szembesülni az elmúlással. Főként környezetünkön vesszük ezt észre, de előbb-utóbb saját életünkben is nyilvánvalóvá válik. Csak állunk, s nézzük tehetetlenül, hogyan folynak ki kezünk közül az idő apró homokszemei.

S ha vesszük a bátorságot, végiggondolni életünket, múltunkat, jelenünket és jövőnket, hogy honnan jöttünk, hol tartunk és hová megyünk, akkor bizony számtalan válaszra váró, sok esetben nyugtalanító kérdés tolul fel bennünk: az életünk, sőt talán az ÉLET nagy kérdései. 

Amint ezt már oly sok művész, költő, író, dalnok szinte minden korban megénekelte, megírta, megörökítette. Ezen műveket szemlélve, olvasva, hallgatva megérinti az ember szívét az elmúlás fájdalmas valósága. Vajon van kiút ebből, vagy bele kell törődnünk?

Álljon itt ízelítőnek egy válogatás:

Anakreon
Anakreon

Anakreón:
Töredék a halálról

A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon,
fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,
oda van múltam, az édes, rövid és csúf, ami jön még.
Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet,
ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő,
s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre.

(Radnóti Miklós fordítása)

Walther von der Vogelweide
Ó jaj, hogy eltűnt minden


Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le évre év!
Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb? 
Amit valónak hittem, nem volt tán sehol?
Mély álom ringatott el, csak nem tudom mikor.
Most íme fölriadtam és oly idegen,
mit úgy ismertem én még, akár a tenyerem.
Az emberek s a táj, amelyet úgy szerettem,
gyermekkorom kalandos vidéke ismeretlen.
Ki akkor víg barát volt, ma sír felé hajol,
erdőt irtottak erre, amott bedőlt major:
s ha régi patakunk is másképpen folyna itt,
mint hontalan csak nézném eltűnő fodrait.
Akikre ismerősként gondoltam még tavaly,
alig köszönnek s mindent betölt a baj s a jaj.
Úgy foszlik semmivé most a boldog és merész
gyerekkor, mint a tenger vizére mért ütés
örökre már, ó jaj!


Ó jaj, hogy élnek itt most az ifjú emberek!
Bűnbánat nincs szívükben s mind gondok közt remeg
és mind aggódik folyton: így élni jó talán?
e bús világban, látom senki sem vidám.
Nincsen tánc, sem ének, gond marta szerteszét,
keresztény ember még ily gyászosan nem élt,
az asszonyok fejéke régen nem ragyog,
parasztgúnyát viselnek büszke lovagok.
Haraggal írt levélben intett meg minket Róma,
örömünk nincs s a bánat oly szívet szaggató ma,
hogy teljesen kifáraszt (jól éltünk hajdanán!)
s most mintha régi kedvünk búra váltanám.
Az égi vadmadár is bánatos felettem,
csodálható-e hát, hogy én is csüggedt lettem?
S mit mondtam vén bolond most sok bajom között?
Aki gyönyörben él itt, mennyekben lesz száműzött,
örökre már, ó jaj!


Ó jaj, mi édes volt, mind megromolt hát mégis!
A mézben látom én ma már lebegni az epét is.
Kívűl fehér, piros, zöld a világ s dalra vár,
de bévül úgy sötétlik, mint a rossz halál,
s kit látszat csábított csak, az majd vigaszra lel,
a földi bűnt bűnhődés, vezeklés oldja fel.
Lovagok, a vezeklés, ez itt a dolgotok,
sisaktok jó s a páncél, a csuklóvas forog,
megszentelt kardotok van és pajzsotok kemény.
Adná az Ur, hogy méltó lennék a győzelemre én!
Akkor, bár oly szegény vagyok búsás zsold várna rám,
mert nem birtokra vágyom, aranyra sem ma már,
az üdvök koronája, örökre szívem vágya,
egy zsoldos is elnyerheti, markában ott a dárda.
Ha átkelhetnék én a szent hadak hajóival,
a vízen zsoltárt zengenék és már nem azt, hogy: jaj!
azt már sosem, hogy: jaj!

/Radnóti Miklós fordítása/

Francois Villon

Ballada tűnt idők asszonyairól

Mondjátok, hol van, hova lett

Flóra, a szép nő, Róma fénye?
Archipiada hol lehet
S Thais, vele egy anya vére?
Hol a tapsra, szóra, zenére
Tó fölött ébredő Echó
Emberfölötti tünde lénye?
No de hol a tavalyi hó?


Hol a bölcs Heloise, kinek
Olyan drága volt az erénye,
Hogy Abélard-t, a szerzetest,
A bosszú végül kiherélte?
Hol a királynő, kinek kénye
Zsákba dobatta a mohó
Buridánt a Szajna vizébe?
No de hol a tavalyi hó?


Haremburgis? és a remek
Blanche királynő, dalok sziréne,
Nagylábú Berta s a szívek
Allisa és Beatricéje,
S Johanna, kit, Rouenben, élve
Tűzbe vitt az angol bakó:
Hová jutott, Szent Szűz, mi végre;
No de hol a tavalyi hó?!


Ajánlás
Herceg, ha egy hete, egy éve,
Ne keresd, hol a szép s a jó,
Hogy a refrén vissza ne kérdje:
No de hol a tavalyi hó?!

Francois Villon

Ballada tűnt idők lovagjairól 

S ki még? Hova lett harmadik

Callixtus (még a minapon
Pápa volt, négy esztendeig!)
S Alfonz király, az Arragon,
És a szép hercegi Bourbon?
Ki látja Artus herceget?
Hetedik Károly hol vagyon,
S a hős Nagy-Károly hova lett?!


S szintúgy a skót király, akit
A félarcán - ó, Krisztusom! -
Heg födött álltól homlokig
Ametiszt-lilán s vastagon?
S Jánusz, ki úr volt Cipruson?
Vagy kit Spanyolföld szeretett
De már a nevét sem tudom?...
S a hős Nagy-Károly hova lett?


Elhagyom mások neveit,
Létünk ábrándképpel rokon,
Hisz minden a sírba bukik,
S menedékre nincs alkalom.
Még csak egy kérdés van soron:
Hol van Ulászló, a csehek
Ura? S nagyapja? Semmi nyom!...
S a hős Nagy-Károly hova lett?!


Ajánlás
Hol van Clasquin, a jó breton?
S Auvergne gróf, ki trónt keresett?
S néhai jó Duc d'Alençon?...
S a hős Nagy Károly hova lett?!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Guillaume Apollinaire

A megsebzett galamb és a szökőkút

Radnóti Miklós fordítása

Guillaume Apollinaire

A Mirabeau-híd

Vas István fordítása

 

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

S szerelmeink
Emléke mért zavar ma
Mi volt az öröm ráadás a jajra
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem


Kéz kézben nézz szemembe s közbe tudnám
Hogy karjaink
Hídja alatt a hullám
Fut az örök tekinteteket únván
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem


Mint ez a víz elfolyó messzeség lett
A szerelem
Milyen lassú az élet
S milyen erőszakosak a remények
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem


Jön napra nap új év válik tavalyra
Nincs ami a
Szerelmet visszacsalja
A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna
Jöjj el éj az óra verjen
Száll az idő itthagy engem

 A Mirabeau híd -- Szakácsi Sándor előadásában


Apollinaire: Le pont Mirabeau

Kosztolányi Dezső
Üllői úti fák

Az ég legyen tivéletek,

Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.


Másoknak is így nyíljatok,
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjúság,
Üllői-úti fák.


Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hová repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.

***

Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el