Lelkek megrontója

A föld utálatosságainak anyja

"... kezében egy aranypohár vala, tele utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával, És az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja." (4-5. vers).

A bálványimádást a Biblia mindig szellemi paráznaságnak mondja, és egyértelműen elítéli. Róma ezen a téren is a "paráznák anyjának" bizonyul, és milliókat taszít bele a bálványimádásba.

A korai keresztények nem használtak képeket és szobrokat egészen addig, amíg Konstantin nem került az egyház élére. Az az ajtó, amit akkor megnyitottak a pogányság előtt, még ma is nyitva áll. Az egyház úgy akarta meghódítani a pogány tömegeket, hogy megengedte nekik, hogy megtartsák bálványaikat, csak éppen keresztény nevet kellett nekik adni.

A katolikus katekizmusban szereplő tízparancsolatból hiányzik a bálványimádást tiltó parancsolat, helyette az utolsót osztották két részre. Ez Isten világos parancsának botrányos visszautasítása. Sőt mi több, úgy tesznek, mintha ez a parancs nem is létezne. Ez nem más, mint az egyháztagok szándékos becsapása, akiknek többsége egyáltalán nem ismeri a Bibliát, és csak annyit tudnak, amennyit a klérus mond el nekik.

Lehet-e valami nagyobb utálatosság, mint az a tanítás, hogy a bűnösöknek, akiknek bűneiért Krisztus kifizette a teljes árat, még "vezekelniük kell saját és mások bűneiért"?

A római katolikus egyház régóta árulja a bűnbocsánatot és az üdvösséget a naivaknak, és óriási vagyonának nagy része ebből a forrásból származik. Még a gyilkosságnak is volt ára. Minél többet vétkeztek a katolikusok, az egyház annál gazdagabb lett. Aki az egyháztól ilyen úton bűnbocsánatot nyert, az ellen még világi hatóságok sem indíthattak eljárást.

Az üdvösség áruba bocsátásánál nagyobb utálatosságot elképzelni sem lehet, mégis Róma soha nem tért meg ebből a gonoszságból, és ma is hasonló praktikákat folytat.

Egyébként pontosan az üdvösség áruba bocsátása volt az az utálatosság, ami leginkább megbotránkoztatta Luther Mártont, és ami lángra lobbantotta a reformációt.

Az aranypohár, amit a fenevadon ülő asszony tart a kezében, tele van "utálatosságokkal és ő paráznaságának tisztátalanságával" (Jelenések 17:4). A "keresztény" Rómán kívül nincs még egy olyan város a földön, amelyikre ennyire ráillene ez a leírás. Ő a lelkek megrontója, aki tömegeket taszít olyan utálatosságokba, mint amilyen a bálványimádás, a szexuális erkölcstelenség, Krisztus megváltó áldozata elégséges voltának tagadása és a bűnbocsátó cédulák árusítása. És mindezt úgy teszi, hogy eközben az egyetlen igaz egyház szerepében tetszeleg - és persze Jézus Krisztus nevében.

Isten Igéjéhez való viszony

Azon jól ismert mondás, miszerint a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál, pontosan annyira igaz a vallás, mint a politika terén. Az abszolutizmus akkor éri el tetőpontját, amikor azt állítja, hogy Isten nevében cselekszik.

A hatalmi korrupció csúcsa az, amikor a katolicizmus bátran állítja, hogy az egyháztagok nem értik a Bibliát, így azt el kell fogadniuk az egyház szerinti értelmezésben: "kizárólag az egyház eleven tanítóhivatalára van bízva az a feladat, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét" (II. vatikáni zsinat tanítása). A tridenti zsinaton kimondott vélekedés, miszerint egy katolikus hívő számára egyháza, és nem a Biblia, a legfelsőbb tekintély, még ma is életben van.

Jóllehet ma már nem tiltják annyira nyíltan a Bibliát, mint régen, Róma e tekintetben semmit sem változott. Ha ma is tiltaná, nagyon rossz taktikát választana, ugyanis minden valószínűség szerint szándékával ellentétes reakciót váltana ki. Van egy jobb módszere is: legyen csak a Biblia az emberek kezében, még bátorítani is lehet őket, hogy olvassák, viszont tegyünk meg mindent, hogy ne jusson el a szívükig - tanítsuk azt, hogy annak értelmezése csak az egyház kiváltsága.

Ezzel egy időben a Szentírásba vetett bizalmat Róma igyekszik azzal aláásni, hogy azt állítja, a Biblia nem tekinthető megbízhatónak tudományos és történeti szempontból.

Gyakran hangzik el olyan magyarázat, hogy azért értelmezheti kizárólag az egyház a Bibliát, mert azt az egyház adta az embereknek. Ez az állítás persze nem igaz. A Bibliát próféták írták, olyan emberek, akiket Isten Szelleme ihletett. Az olvasónak azáltal lesz belső bizonyossága, hogy ugyanaz a Szellem lakozik benne, mint aki a Szentírást ihlette. A katolicizmusnak az az állítása, hogy az Újszövetség az egyházi zsinatok döntése jóvoltából áll az egyház rendelkezésére, teljesen valótlan.

Isten az egész emberiségnek adta a Bibliát, és nem egy szűk elitre bízta, hogy majd ők adják tovább. Minden keresztény, akiben a Szent Szellem lakik, képes megérteni a Szentírást, mivel ugyanaz a Szent Szellem ihlette "Isten szent embereit" is (2 Péter 1:21).

Volt olyan pápa is, aki egyszerűen átírta a Bibliát, hogy hozzáalakítsa saját különös ötleteihez. Pontifikátusának utolsó két évében V. Sixtus (1585-90) átírta az egész latin Bibliát, szeszélye szerint hozzáadva különböző kifejezéseket, mondatokat, kihagyva egész verseket és önnön rendszerét alkalmazva a fejezetek és versek felosztására. Szerencsére Sixtus néhány hónappal később meghalt, és eltussolták az ügyet. Az így kiadott Bibliákat begyűjtötték és megsemmisítették. Csak pár példány maradt fenn hírmondónak belőlük.

Az üdvözítő egyház?

Róma senkinek sem engedi meg, hogy egyenesen Jézus Krisztushoz menjen, önmagát Isten kegyelme közvetítőjének mondja, és azt állítja, hogy nélküle lehetetlen megismerni Isten igazságát, és nem nyerhető el az üdvösség sem. Róma ebben a kérdésben hajthatatlan. Ha nem így lenne, teljesen elveszítené az emberek feletti uralmát, hiszen azok jól boldogulnának nélküle is.

Egy katolikusban fel sem merülhet az, hogy közvetlenül Istennek és az ő Igéjének engedelmeskedjen, ehelyett teljes engedelmességet kell tanúsítania egyháza iránt, amelyik Isten nevében cselekszik, és így az egyén és Isten közé furakszik.

Sajnos, egy átlagos katolikusnak azt tanítják, hogy az egyház kiváltságos rétegétől várja azt a vezetést és irányítást, amelyet a Szent Szellem akar minden hívőnek közvetlenül megadni. Azt állítani, hogy a Szent Szellem tud szólni az egyénhez a Biblián keresztül, Róma számára egyenlő a kiátkozással.

Egy buzgó katolikus - miután meggyőzték arról, hogy saját maga úgysem képes megérteni a Bibliát - teljesen kiszolgáltatott marad egyházának, és nem tehet mást, minthogy elhiszi, amit az tanít.

Egy katolikus hívő azt hiszi, hogy az egyház az üdvösség csatornája. Az ember sorsa az örökkévalóságban nem Jézus Krisztushoz fűződő személyes viszonyától függ, akiről az Ige beszél, hanem az egyházhoz való viszonyától, illetve attól, hogy részesülhet-e a szentségekben.

A teljes evangéliumi hívő számára a kereszténység azt jelenti, hogy a hívőnek személyes kapcsolata van Istennel és Jézus Krisztussal. Sok protestáns életéből hiányzik ez a személyes közösség, ezért ők nem igazi keresztények. Az Úrral való személyes közösség hiánya azonban nem abból fakad, hogy azt tanították nekik, hogy üdvösséget csak a baptista, metodista, presbiteriánus vagy más felekezet adhat - vagy legalábbis nem ez a bevett gyakorlat a protestáns egyházak többségében.

Ezzel ellentétben, egy mormont arra tanítanak, hogy azáltal kap valaki üdvösséget, hogy Jézus Krisztus Mai Szentjeinek Egyházához tartozik, és azzal jó kapcsolatot tart fenn. Ugyanez igaz a Jehova tanúira, a Keresztény Tudomány híveire vagy egyéb kultuszok tagjaira, legyenek azok akár "keresztény", akár hindu, akár buddhista kultuszok. Róma szintén azt állítja, hogy az egyén kizárólag az egyház által tudja megszerezni "Krisztus kegyelmét". Egy katolikus hívőtől megtagadják az intézménytől független, személyes kapcsolatot Jézussal. A reménységüket az egyházba vetik: remélik, hogy az egyház folytonos erőfeszítése által haláluk után egyszer csak a mennybe jutnak.

A Biblia tanítja az egyház elöljáróinak való engedelmességet, de ez csak akkor jöhet szóba, ha a vezetők magát Jézust követik. Természetesen ahhoz, hogy valaki meg tudja ítélni, a vezetők valóban Jézust követik-e, személyesen kell ismernie Jézust és az Ő Igéjét.

Az üdvösség kérdése

A tridenti zsinatot hívták össze a reformáció által felvetett kérdések orvoslására. A zsinat elvetette mindazt, amiért a reformátorok kiálltak, Isten Igéjének tekintélyétől kezdve a hitből való megigazulásig. Végül mintegy 100 átkot mondtak ki azokra, akik elfogadták a reformátorok által vallott nézeteket. Ezeket az átkokat még a mai napig sem vonta vissza senki.

Nagyon elterjedt az az elképzelés, miszerint a II. vatikáni zsinat jelentős változásokat hozott. Sajnos, a tény azonban az, hogy csak néhány ponton módosította az előző doktrínákat, ilyen például az, hogy most már a mise anyanyelven zajlik, és nem latinul. Róma lényeges doktrínái közül egyetlen egy sem változott, sőt a II. vatikáni zsinat folytonosan a tridenti és más zsinatokra hivatkozik, és valójában csak megerősíti a régi katolikus tanításokat.

Nincs egyetlen olyan katolikus sem, aki azt tudná mondani, hogy ő biztosan üdvözülni fog, és hogy tudja, hogy halálakor a mennybe fog kerülni. Ha valaki ezt merné állítani, akkor az automatikusan Róma átkát vonná magára.

A római katolikus egyház rendkívül erősen ragaszkodik ahhoz, hogy Jézus Krisztus áldozata a kereszten nem volt tökéletes és elegendő, vagyis nem elég ahhoz, hogy Jézus Krisztusba vetett hite által valaki üdvözüljön. Kitart amellett, hogy az üdvösség megszerzése a cselekedetek és az egyház által meghatározott rituálék és szenvedések véget nem érő folyamata, ami tart a földi élet során, és minden valószínűség szerint az illetőnek majd a purgatóriumban is kell szenvednie. Az üdvösség hosszú ideig tartó kimunkálása a keresztséggel kezdődik, és egy életen át tart, magában foglalva más szentségeket (elsősorban a mise szentségét), jó cselekedeteket és a szenvedést is. A II. vatikáni zsinat folyton a cselekedetek által való megigazulást hangsúlyozza. Egy aktív katolikus állandóan üdvössége megszerzésén fáradozik. Vannak papok és apácák, akik még ma is követ tesznek a cipőjükbe, durva szövésű inget viselnek, és korbácsolják magukat, hogy kiérdemeljék az üdvösséget. A cselekedetek általi megigazulás annyira központi magva Róma tanításának, és a hívőknek olyan tömegei teszik ezt mindennapos gyakorlattá, hogy ezt le sem lehetne tagadni.

A katolicizmus rendkívül sok bibliai kifejezést használ (pl. kegyelem, megváltás, üdvösség stb.), de ezeket általában nem bibliai értelemben. Az "ingyen kegyelemből való üdvösség" egy katolikus számára azt jelenti, hogy a csecsemőkeresztséggel eltöröltetik az eredendő bűn, vagyis ezután már csak a hívőn múlik, hogy bejut-e a mennyek kapuján jócselekedetek által, vagy azáltal, hogy elég gyakran tart-e bűnbánatot, az eucharisztiában valóságos közössége van-e Jézus Krisztus testével és vérével, elég imát mondott-e el Máriához és a "szentekhez", és a többi ehhez hasonló cselekedetek által. Mindezeken túl, a "kegyelem" egy katolikus hívő számára nem közvetlenül Jézus Krisztustól vagy Istentől adatik, hanem az egyház és a szentségek által, de elsősorban Márián keresztül, akit "minden kegyelem közvetítőjének" is neveznek. Az, hogy a katolicizmus többes számban használja a "kegyelem" szót, világosan mutatja, hogy szerintük az üdvösség nem nyerhető el egyszerre és tökéletesen, hanem csak apránként, és elsősorban a szentségek vétele révén, amelyek szó szoros értelemben kegyelmet közvetítenek.

A katolikus egyház régóta azt tanítja, hogy a kegyelem először az Atyától Jézus Krisztusnak adatik, Jézus azt átadja Máriának, és a hívekhez így Márián keresztül jut el.

Mária játssza a főszerepet a megváltásban. Szent Bernát még azt is hozzáteszi, hogy minden embernek úgy kell Máriára tekintenie, mint üdvössége közvetítőjére. Katolikus felfogás szerint Mária az emberiség társ-megváltója, aki Jézus Krisztussal megmentette az emberiséget a Sátán hatalmától. Jézus az ő testének vére által váltott meg minket, Mária viszont szívének fájdalmával elszenvedte mindazt, ami hiányzott Krisztus szenvedéséből.

A Mária-imádást nem csak hogy nem ítéli el a katolikus egyház, hanem tanítja, sőt erre buzdítja híveit.. Püspökök, bíborosok és pápák maguk is odaszánt Mária-imádók voltak már régebben is, de talán egyikük sem annyira, mint maga II. János Pál.

Ez olyan "üdvösség", amit cselekedetek által, Mária közvetítésével lehet megszerezni. A Biblia szerint viszont az üdvösséget és az örök életet Istentől való ajándékként kell elfogadnunk. Bármilyen kísérlet, amely arra irányul, hogy cselekedeteket ajánljon fel érte, az ajándék elutasítását jelenti.

Gyakran védekeznek azzal, hogy a római katolikus egyház az ortodox hitvallást vallja, így tehát minden katolikus egyben keresztény is. Az ősi hitvallás azonban nem tartalmazza az evangéliumot, sem az apostoli, sem a níceai. Kijelentik, hogy Jézus Krisztus Isten, hogy szűztől született, hogy "szenvedett Pontius Pilátus alatt", de azt nem tartalmazzák, hogy meghalt a bűneinkért, és hogy üdvösségünk van az Őbelé vetett hitünk által.

A miseáldozat

III. Ince pápa volt az, aki a mise "áldozatot" hivatalos dogmává tette 1215-ben.

Róma szembe helyezkedik Isten Igéjével, amikor az állítja, hogy a megváltást újra és újra el kell végezni az egyházi liturgiában. Minden alkalommal a misében Krisztus áldozata ismétlődik meg.

A mise tökéletlen voltát nyilvánvalóan mutatja az, hogy meg kell ismételni. Ha egyszer nem elég, akkor akár tízezer ismétléssel sem lesz elegendő. Vagyis teljesen értelmetlen Rómának azt állítania, hogy bizonyos számú mise után valaki majd kikerül a purgatóriumból.

Isten Igéje viszont így szól: "Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket... Azután (Isten) így szól: És az ő bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem. A hol pedig bűnök bocsánata vagyon, ott nincs többé bűnért való áldozat." (Zsidó levél 10:14, 17-18)

Egy katolikus abban hisz, hogy egyháza állítólag képes megismételni az áldozatot oltárain. Azonban még a pápa sem tudja megmondani, hogy hány ilyen ismétlésre van szükség. Így aztán sok katolikus óriási pénzösszegeket hagy végrendeletében az egyházra, hogy haláluk után misék százait vagy akár ezreit lehessen értük mondani.

Mindamellett van még valami, amiről nem szabad elfeledkezni: Jézus Krisztus most feltámadt, megdicsőült és halhatatlan testben van az Atya jobbján, és soha többé nem hal meg. Nem lehet újra "feláldozni" egyetlen misén sem.

A miseáldozatnál a pap nélkülözhetetlen, hiszen egyedül csak neki van hatalma arra, hogy a kenyér és a bor alkotóelemeit Krisztus testévé és vérévé változtassa. Az átváltozás állítólagos csodájának köszönhetően az ostyát, amit a misén esznek, úgy imádják, mint magát Jézus Krisztust.

Hol adta Jézus az ő testét? Nem az utolsó vacsorán, ahogy ezt a katolikusok tanítják, hanem a kereszten. Jézus azt akarja, hogy a keresztények megemlékezzenek az ő kereszthaláláról, és hogy a kenyér és a bor erre emlékeztesse őket.

Egy csodának a kézzelfogható realitás határain belül kell működnie. Egy ostya, ami Krisztus testévé és vérévé "változott át", és mégis megőrzi eredeti tulajdonságait és állapotát, nem tesz eleget a csoda egyik alapvető követelményének: nem felismerhető, és így nem Isten dicsőségére van. Mivel az ostya és a bor változatlan marad, az állítólagos csoda is láthatatlan marad. A csoda azonban mindenki számára nyilvánvaló (a béna jár, a vak lát, a vihar lecsendesedik, a halott feltámad, stb.), különben senki nem tudná, hogy valóban megtörtént, és senki nem dicsőítené Istent azért, amit tett.

Az eucharisztia a katolicizmus által hirdetett hamis evangélium magva. Rómának annyira fontos az átváltozás dogma, hogy képes volt emberek tömegeit máglyára küldeni, ha nem fogadták el. Ezért vált lángok martalékává 288 angol mártír Véres Mária ötéves uralma alatt.

A Purgatórium tana

Búcsúk

A búcsú ötlete a pogányságból származik: vagyis az az ötlet, hogy szenvedések, formulák ismételgetése, szentélyekhez való zarándoklások és isteneknek szóló áldozatok érdemlegesek és az isteneket jóindulatra hangolják a halandók iránt.

A búcsú doktrínáját 1343-ban VI. Kelemen pápa tette az egyház hivatalos dogmájává.

A búcsút a purgatóriumbeli idő rövidítésére tervezték, noha azt szenvedés általi megtisztulás hivatott elvégezni. Bármily különös, a személynek magának nem muszáj a jó cselekedeteket elvégeznie. Róma által kieszelt főkönyvben mások jó cselekedetei ráírhatók az illető számlájára, és amikor az a megtévesztő számításokkal kiegyenlítődik, a menny kapuja kitárul.

A búcsú "örömhíre" Róma egyik legdurvább bibliaellenes és illogikus doktrínája.

Mária-kultusz

Mária a római katolicizmus messze legnépszerűbb alakja. Mindent elhomályosít maga körül, még Istent is. Sokkal több imát mondanak a katolikus Máriához, több tiszteletet és figyelmet szentelnek neki, mint Jézus Krisztusnak és az Atyának együttvéve.

Mária testben való mennybemenetelének dogmáját sem régóta fogadja el a katolikus egyház. E dogmáját 1950-ben XII. Piusz tette hivatalos tanná.

Ha valaki annak a feltételezésének adna hangot, hogy Mária a katolicizmus fő istensége, biztos, hogy hevesen tiltakozna szinte minden katolikus. Viszont a gyakorlatban ez valósul meg. Azt mondják: amikor Mária parancsol, még Isten is engedelmeskedik. (Ezt az egyház jó néhány "szentje" nyíltan kijelentette, és tartalmazzák mindazok a tanítások, amelyek szerint Máriától a segítség gyorsabban jön, mintha a hívő közvetlenül az Atyához vagy Jézus Krisztushoz fordulna.) A Mária-imádást bizonyítja az a sok ezer Máriához intézett ima is, ami őt isteni tulajdonságokkal ruházza fel.

A katolicizmus elismeri, hogy Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró Isten és ember között (1 Timotheus 2:5), viszont állítja, hogy Mária a közbenjáró az emberiség és Jézus Krisztus között, vagyis ő a legrövidebb út Jézushoz. Jézusnál van minden kegyelem, és Mária az, akin keresztül ez eljött a hívekhez. A katolikus verzió szerint az, hogy Jézus Krisztus meghalt bűneinkért, és ingyen kegyelemből örök életet kínál, semmit sem ér Mária nélkül. A katolikusok számára Mária lett az üdvösség és a kegyelem csatornája.

Az igazság azonban az, hogy azoknak, akik valóban megismerték Isten kegyelmét, nincs szükségük Mária kegyelmére!

Az 1 Mózes 3:15-ben található a Messiás eljövetelével kapcsolatos legelső ígéret. Isten a kígyóhoz (Sátánhoz) beszél: "És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az (az asszony magva, vagyis a szűztől született Messiás) neked (a Sátánnak) fejedre tapos, te (Sátán) pedig annak (a Messiásnak) sarkát mardosod". Ugyanezt a részt a katolikus fordításban úgy olvashatjuk, hogy "az (asszony) neked fejedre tapos". Ezzel azt állítják, hogy Mária aratott győzelmet a Sátán és a bűn fölött. A hamis Mária ismét bitorolja Jézus Krisztus trónját.

Mária és a világbéke

János apostol egy asszonyt látott ülni a fenevadon. Elképzelhető, hogy ez arra a stratégiai szerepre utal, amit Róma hamis Máriája fog majd játszani az antikrisztusi kor előkészületei során? Ezzel a lehetőséggel mindenképpen számolnunk kell.

II János Pál Mária egyesítő erejét tette pápai arzenálja központi tényezőjévé. Szerinte a kommunizmus bukása Európában Máriának köszönhető. Pápasága alatt több alkalommal is "átadta a világot" Máriának.

A Mária-jelenések (Fatimában, Medjugoréban, stb.) mindig az eljövendő antikrisztusi világvallást hirdetik: minden vallás alapvetően ugyanaz, és egyesíteni kell őket a béke érdekében. Olyan ökumenikus evangéliumot hirdet, melyet elfogadhat katolikus, protestáns, muzulmán vagy zsidó. Mária kijelenti: "mindenki Istent imádja a maga módján, és közben békesség van a szívekben". A katolikus Máriába vetett hit, a több ezer Mária-jelenéssel együtt, egyedülállóan készíti elő az utat az egységes világvallás, egy új világrend és az Antikrisztus uralma számára.

Ennek a Máriának ökumenikus hatalma abból ered, hogy olyan istenségként lép fel, akihez a világ összes vallásának a követői oda tudnak fordulni. Egy női istenség - a mai kor szellemével. Még a protestánsok is vonzónak találják. A katolikus Mária egy olyan istennő, amely minden vallásnak megfelel, és a föld népességének egynegyede imádja őt. Ezenkívül azzal a képességgel is rendelkezik, hogy vonzóvá tudja tenni magát a tömegek előtt.

Nem nehéz elképzelni buddhistákat, hindukat, New Age-eseket és liberálisokat - ahogy a katolikusokat és a protestánsokat sem -, hogy egyetlen világvallásban egyesüljenek, viszont a milliárdnyi muzulmán különleges problémát jelent. Mária azonban, úgy tűnik, még őket is be tudná vonni egy egyetemes hitbe. Az afrikai muzulmánok maguk is tapasztaltak szűz Mária-jelenéseket. Nem kell ahhoz kereszténnyé válniuk, hogy Máriát kövessék.

Katolikus zarándokok milliói keresik fel a Mária kegyhelyeket évről évre. Szerintük Mária, és nem Jézus Krisztus az, aki el fogja hozni a békét. Ez az ő béketerve a világ számára, őneki kell bemutatni engesztelést az ellene elkövetett bűnökért, és neki kell fia kezét visszafogni az ítélettől.

Általánosságban igaz az, hogy azok a katolikusok, akik "megkeresztelkedtek a Szent Szellemmel", még inkább odaszánják magukat Máriának, és még nagyobb lelkesedést tanúsítanak a római katolikus doktrínák iránt. Az a szellem, amelyik ezt az örökséget felmagasztalja, az Antikrisztust is fel fogja magasztalni.

<< Előző         Következő >>