Megrészegülve a szentek vérétől

"És látám, hogy az asszony részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől; ..." (6. vers).

Nemcsak a keze véres, hanem részeg is volt a vértől! Azoknak az ártatlanoknak a legyilkolása, akik lelkiismereti okokból nem voltak hajlandók behódolni zsarnoki uralmának, annyira magával ragadta, hogy extatikus állapotba került tőle.

Az ember egyből az inkvizícióra (római, középkori és spanyol) gondol amely évszázadokon keresztül tartotta szörnyű uralma alatt Európát.

A pogány Róma sportot űzött abból, hogy több ezer keresztényt és zsidót dobott az oroszlánok elé, égetett meg vagy ölt meg más módszerekkel. Mégis a "keresztény" Róma ennél sokkal több keresztényt és zsidót mészárolt le. Az inkvizíció áldozatai mellett ott voltak a hugenották, az albigensek, a valdensek és más keresztények, akiket meggyilkoltak, megkínoztak, és százezrével küldtek a máglyára, egyszerűen csak azért, mert nem voltak hajlandók alávetni magukat a római katolikus egyháznak, romlottságának, eretnek dogmáinak és gyakorlatának, hanem lelkiismeretükre hagyatkozva, Rómától függetlenül próbálták követni Jézust és az apostolok tanítását, és ezért a "bűnükért" megrágalmazták, megkínozták és lemészárolták őket.

Az inkvizíció

Számos pápa követett el gyilkosságot, de III. Ince (1198-1216) minden elődjén túltett ebben. Bár ő személyesen nem gyilkolt, de ő fejlesztette ki az emberi történelem legördögibb találmányát, az inkvizíciót. Az inkvizíció feladata az eretnekek felkutatása volt. 

II. (Katolikus) Péter aragónia királya dobta be 1197-ben az ötletet: az eretnekeknek tűzhalál jár! Ez az ötlet nyitott fülekre talál III. Ince pápánál, aki 1199-ben az "eretnekek" máglyán való elégetésével gazdagítja az inkvizíció kelléktárát. Ugyanis mivel az eretnekség a római jog szerint felségsértésnek minősül, és a felségsértőket elégették, ezért az eretnek méltó a tűzhalálra - érvel Ince. III. Ince sokkal több keresztényt gyilkoltatott le egy délután, mint bármelyik római császár egész uralkodása alatt. Becslések szerint az eretnekek száma, akiket Ince megöletett, elérte az egymilliót!

A pápák voltak az inkvizíció intézményének feltalálói, és ők gondoskodtak arról is, hogy állandóan működésben legyen. 1233-ban IX. Gergely átadta azt a hivatalt (inkvizíció) a dominikánusoknak, de továbbra is a pápa nevében és az ő tekintélyével működött.

1252-ben IV Ince előírja, hogy kínzókamrát kell alkalmazni. Az egymást követő pápák évszázadokon át folyamatosan tették hozzá a saját ördögi ötleteiket az inkvizíció kegyetlen intézményéhez. Hiszen már a VI. század végén tevékenykedő I Nagy Szent Gergely megfogalmazta, hogy az igazságra való eljutás érdekében mindenféle eszköz felhasználható.

Canon Llorente, aki az inkvizíció madridi titkára volt 1790-92 között, hozzájutott a perek dokumentumaihoz, és Az inkvizíció története című művében az elitéltek számát egyedül Spanyolországban több mint 3 millióra becsüli, akik közül mintegy 300 000 embert égettek el máglyán.

Több mint öt évszázadon keresztül a pápák az inkvizíciót használták fel olyan emberek ellen, akik nem értettek egyet a Római Katolikus Egyház tanításaival.

Ha összehasonlítjuk az európai eretneküldözéssel, ami 1227-től 1492-ig tartott, a Krisztus utáni három évszázad keresztényüldözése jelentéktelennek és humánusnak tekinthető. Az inkvizíció - figyelembe véve a jelenkor háborúit és üldözéseit is - az emberiség történelmének legsötétebb időszaka volt.

Még az "angyali tanító"-nak nevezett Aquinói Szent Tamás is azt tanácsolta, hogy a nem-katolikusokat, azaz az eretnekeket a második figyelmeztetés után törvényesen meg lehet ölni. Hogy pontosan idézzük szavait: "abban a kegyelemben kell őket részesíteni, hogy haláluk által eltávozzanak a földről".

Ha a pápák közül csak egy is szembeszállt volna az inkvizícióval, be tudta volna szüntetni, de legalábbis saját pápasága idején biztosan. Sőt, ellenkezőleg, a római főpapok, akik megalkotói és működtetői voltak az inkvizíció intézményének, kiátkozással fenyegették azokat, akik elmulasztották az inkvizítorok határozatainak végrehajtását.

Minden pápa hozzátette a maga finomítását, egészen addig, amíg már szinte lehetetlen volt egy nem katolikus személynek Európában megmaradnia.

Az, hogy az asszonynak nem csupán a keze véres, hanem részeg is a szentek vérétől, arra is utal, hogy egy olyan egyházról van szó, amelyik nemcsak megöli, hanem napokon, heteken keresztül kínozza könyörületre méltó áldozatait.

Képzeljük csak el, hogy valakit az éjszaka kellős közepén letartóztatnak, és egy olyan helyre viszik, ahol se családja, se a barátai nem találnak rá. Nem mondják el neki, hogy mivel vádolják, és azt sem, hogy ki az aki vádolja, így ugyanis nem lehet kinyomozni, hogy mi is az igazság, és hogy vajon igaz-e az ellene szóló vád. Bármi is legyen tehát ellene a vád, ezt mint tényt elfogadják, és bírósági tárgyalás nélkül bűnösnek mondják. A bírósági tárgyalás tulajdonképpen majd az a kínzás lesz, amely során az illető bevallja azt a meg nem nevezett bűnt vagy eretnekséget, amivel vádolják. Képzeljük el a kificamított izületeket, a bőr megégetése, a belső sérülések, eltört csontok által okozott fájdalmat, amit a kínpadon átélt! Az orvosok csak azért gyógyítják, hogy alá tudják vetni újabb kínzásoknak. A végén már bármit képes bevallani az ember, csakhogy megmeneküljön a kínoktól, de bármit is vall be az soha nem áll összhangban azzal, ami a szóban forgó vád. Így aztán a kínzás folytatódik tovább, míg az illető kileheli lelkét a már elviselhetetlen fájdalom miatt. Ez volt milliók sorsa.

Ez a szörnyűség, a gonoszság ilyen foka évszázadokon keresztül folyt Jézus Krisztus nevében azok parancsára, akik magukat Krisztus helytartóinak mondták.

A kínzások nyílt célja volt, hogy "a fogoly a legnagyobb fájdalmat szenvedje el". A cél nem az volt, hogy elrettentse a vádlottat eretnekségétől, hanem az, hogy a tömegeket megfélemlítse. Ezt a küldetését valóban sikerült teljesítenie.

Az inkvizítorok mélyen meg voltak győződve arról, hogy "inkább haljon meg száz ártatlan, mint egy eretnek megmeneküljön".

A római katolicizmus a világ legüldözőbb vallásává vált, amely kötelezte az uralkodókat, hogy rákényszerítsék a katolikus vallást minden alattvalójukra.

Római katolikus apologéták félrevezető módon próbálják felmenteni saját egyházukat az alól a felelősség alól, hogy eretnekeket égettek el. Azt állítják, hogy az inkvizíció állami és nem egyházi intézmény volt. Pedig épp ellenkezőleg. A büntetést ugyan valóban világi hatóságok hajtották végre, de csak mint az egyház világi karhatalma.

Nemcsak hogy nem kezdeményezték, de sokszor a világi hatóságok megpróbáltak ellenállni az inkvizíciónak, de sajnos kevés sikerrel. Kényszerítették őket arra, hogy végrehajtsák az ítéletet, ezért néha megfojtották az elítéltet, mielőtt meggyújtották volna a máglyát. Az ehhez hasonló "könyörületes cselekedetek" azonban csak ritkán fordultak elő.

Róma szemében az egyik legnagyobb eretnekség az, ha valaki tagadja a gyermekkeresztséget. A katolikus egyház ugyanis azt tartja, hogy ez a rituálé lemossa az eredendő bűnt, és így a csecsemő Isten gyermekévé és az egyház tagjává válik, és elkezdődik üdvösségének folyamata, ami abból áll, hogy engedelmeskedik Róma rendelkezéseinek, és részesül a szentségekből.

A reformáció előretörése során az egyre növekvő számú protestánsok közül sokan, mint például Luther is, továbbra is megkeresztelték a csecsemőket, és ezt teszik még ma is. Ez egy azok közül a római katolikus elemek közül, amit a reformerek nem tudtak lerázni magukról. Így aztán a protestánsok is elkezdték üldözni, esetenként ki is végezni azokat, akik újra keresztelkedtek. Ezeket az "eretnekeket" anabaptistáknak hívják.

A katolikus inkvizíció Hollandiában, ahol a legnagyobb volt az anabaptisták száma, tízezrével égette el az embereket a máglyán, mert azt tartották, hogy azok keresztelkedhetnek meg, akik személyesen hisznek Jézusban, a Messiásban.

Az anabaptisták legnagyobb csoportja Menno Simons tanítását követte, és mennonikták néven váltak ismertté.

Az inkvizíció palotája Rómában még mindig áll a Vatikán szomszédságában, és jóllehet ugyanannak a hírhedt intézménynek a főhadiszállása, ma már a Hit Doktrínájának Kongregációja névvel illetik.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az inkvizíció mögött álló doktrínák még ma is érvényben vannak a katolikus egyházban.

Az inkvizíció mártírjainak nagy része azért halt meg, hogy az evangélium eljusson az elveszett lelkekhez is, ugyanis Róma evangéliuma az örök kárhozatra küldte emberek tömegeit. Róma evangéliuma pedig lényegében mai napig sem változott. Ma már nem gyilkolja le áldozatait, a Kongregáció azonban továbbra is megkísérli megőrizni a Vatikán kultusz-szerű kontrollját a klérus és az egyház gondolkodása felett.

Mint mindig, a katolikus szentekről most is himnuszokat zengnek, de még csak meg sem említik azokat a keresztényeknek és zsidóknak millióit, akik a római katolikus egyház keze által mártírhalált szenvedtek. Égbekiáltó ez a képmutatás! Aki tévedhetetlen, az soha nem fogja beismerni, hogy nem volt igaza.

Inkvizíció - magyar felirattal (60 perces)

Keresztes hadjáratok

III Ince pápa 1209-ben keresztes hadjáratot hirdetett keresztények ellen: a Dél-Franciaországban élő kathar (tiszta) mozgalom képviselői, az albigensek ellen. Mozgalmukat eretneknek nyilvánította. Az albigensek szegénységet és szigorú aszkézist követeltek. Tiszta, erkölcsös életvitelre törekedtek. Igaz, a katharok (így az albigensek is) nem teljesen bibliai alapokon álltak, mivel dualista szemléletet képviseltek, szembeállítva egymással az Ószövetség Istenét, mint aki az anyagi világ teremtője, az Újszövetség Istenével, aki szerető és megváltó Isten. Béziers városának keresztesek általi elfoglalása állítólag 20 000 keresztény albigens életébe került. Az albigensek elleni többéves keresztes háború folyamán számos hasonló rémtettre és kegyetlenségre került sor. Az albigensek kiírtása ugyan nem sikerült, de többé sem politikailag, sem vallásilag nem játszottak már szerepet.

A római katolikus egyház nem is kért bocsánatot ezekért a bűnökért, és nem is bánta meg ezeket. Miért is kellene Rómának bocsánatot kérnie mindezért? Miért is ismerné el, hogy mindezekért ő maga a felelős? Hisz senki sem szólítja fel arra, hogy ezt megtegye. A protestánsok mára már elfelejtették azt a többszázezer embert, akiket máglyán elégettek, mert elfogadták Jézus egyszerű evangéliumának üzenetét, és nem voltak hajlandók elismerni a pápa fennhatóságát.

Miért is kellene bocsánatot kérnie? Hiszen az eretnekek kivégzése (beleértve a zsidókat is) a "csalhatatlan" pápák parancsára történt. Maga a katolikus egyház is azt állítja magáról, hogy tévedhetetlen, és így doktrínái sem lehetnek tévesek.

Zsidóüldözések

A pogányok a Római birodalomban minden bajukért a keresztényeket tették felelőssé. Később a római katolikus egyház ugyanezt tette a zsidókkal. Azzal vádolták őket, hogy miattuk tört ki a nagy pestisjárvány, és ezért bosszúból zsidók ezreit fogták meg, akasztották fel, égették meg és fojtották vízbe. Nagy ritkán akadt olyan pápa, aki megpróbált javítani a zsidók helyzetén, ennek ellenére az egyházról alkotott általános kép a zsidóüldözés maradt.

Miközben a zsidó közösségeken belül a középkorban hallani sem lehetett gyilkosságokról, rablásról és erőszakos szexuális cselekedetekről, ezek a tettek mindennaposak voltak a mélyen keresztény (katolikus) Európában.

Vatikán és a holokauszt

Kezdetben ugyan az egyház nem támogatta Hitlert, de ez a hozzáállás csakhamar megváltozott.

Hitlernek a zsidók kiirtására vonatkozó szándékát ismerték a Vatikánban már a konkordátum aláírása előtt, bár a holocaust soha nem bírt jelentőséggel az egyháznak a Führerrel való tárgyalásai során.

A Hitlerrel kötött konkordátum nem volt új keletű dolog. A pápák évszázadokon keresztül együttműködtek gonosz uralkodókkal. Elvtelen szövetségeket kötöttek pogány uralkodókkal Konstantintól kezdve, és egészen a háború végéig Hitler szövetségesei maradtak, ami több száz millió dollár bevételt jelentett számukra, melyet a náci kormány fizetett a Vatikánnak.

Hitler totalitárius, korlátlan hatalmi rendszerét elfogadta az egyház, amíg partnerként tudott működni. A katolikus vezetők csak akkor helyezkedtek szembe a nácizmussal, amikor "egyházi ügyekkel és érdekekkel" került konfliktusba.

Az egyház nyíltan ellenezte a náci eutanáziaprogramot, és sikeresen meg is állította azt. A püspökök felszólaltak az olyan zsidókkal való rossz bánásmód miatt, akik katolikusok lettek, és az ellen is felléptek, hogy zsidók közé sorolják azokat a katolikusokat, akik csak részben voltak zsidók. Szintén ellenezték a katolikusok és zsidók közötti házasságok erőszakos felbontását, és a zsidó fél ezt követő deportálását. De soha nem szólaltak fel a zsidók elpusztítása ellen.

Hitler a "végső megoldás" igazolását abban látta, hogy az egyház is évszázadokon keresztül üldözte és elnyomta a zsidókat. Hitler így dicsekedett Berning osnabrücki püspöknek 1936-os találkozásuk alkalmával: "Én csak azt teszem, amit az egyház immár 1500 esztendeje, csak én alaposabb vagyok".

Nem volt hiány katolikus vezetőkben sem, akik nyíltan támogatták a zsidók megsemmisítését.

Azért tudták Isten nevében "jó katolikusok" kiirtani a zsidókat, mert az egyház ezt évszázadokon keresztül Isten akarataként mutatta be, mivel kegyetlenül üldözte és mészárolta ezeket a megvetett "Krisztus-tagadókat".

Adolf Eichmann SS alezredes a szerepét, (ő volt a zsidók kiirtásának irányítója az egész, nácik által elfoglalt Európában) egy feladatként fogta fel, és semmi köze nem volt Istenhez vagy a valláshoz. A katolikusokkal ellentétben neki semmi baja nem volt a zsidókkal. Ugyanezt a munkát elvégezte volna, ha parancsot kapott volna, hogy ölje meg az összes embert, akinek a neve kezdőbetűje P, vagy akinek a haja vörös.

Volt a világon egy ember, akinek az állásfoglalásától Hitler is félt, mert katonái között sok volt a katolikus. Ez az ember azonban hallgatott. Az ember könnyen arra a következtetésre jut, hogy a pápa passzivitása hallgatólagos beleegyezést jelentett.

Vatikánnak nincs mentsége egyrészt a nácikkal folytatott partneri viszonyra, illetve Hitler folyamatos méltánylására, másrészt a zsidó kérdéssel kapcsolatos döbbenetes hallgatására sem.

XII. Piusz pápa holocaustra vonatkozó hallgatását először elnézte és bátorította az Egyesült Államok, Anglia és a "semleges" Svájc is. Ezek az országok szó szerint visszafordították a menekülő zsidókat a nácik karjaiba, ami biztos halált jelentett. Azokban a kritikus hónapokban, amikor még sok zsidó elhagyhatta Németországot, az amerikai külügyminisztérium szándékosan megakadályozta a zsidók bevándorlását.

Nem kevésbé jelentős az a tény sem, hogy az egyház soha nem közösítette ki Hitlert, Mussolinit, Himmlert vagy a holocaust más kulcsszereplőit. A végsőkig katolikusok maradtak, az Anyaszentegyház oltalma alatt. Ezenkívül az egyház szándékosan hazudott a szerepét illetően, mivel a nácikkal szembeni "ellenállás legendáját" terjesztette, amely helyesbítésre szorul. Néhány ritka egyéni esettől eltekintve, együttműködés zajlott, nem ellenállás. Sőt mi több: azok, akik a nácikkal együtt dolgoztak, elmarasztalás helyett jutalmat kaptak Rómától.

Vatikán nem bújhat ki a komoly felelősség alól, ami a náci holocaust miatt terheli, mivel XII. Pius tökéletesen tisztában volt azzal, ami történt, és az egész háború során teljes némaságba burkolózott. Ha a pápa tiltakozott volna, ahogy erre a zsidó szervezetek képviselői és a szövetségesek felkérték, akkor saját egyházát ítélte volna el.

A szerbek lemészárlása

Horvátország katolikus papságának többsége fanatikusan Ante Pavelic és hihetetlenül gonosz rendszere mellé állt.

A németekkel ellentétben, akiket csak a tömegméretű megsemmisítések leghatékonyabb és leggyorsabb módszere érdekelte, a katolikus Usztasa a benne részt vevő és tevékenységére áldást osztogató papokkal és püspökökkel együtt nagy örömüket lelte a kivégzések előtti kínzásban.

Az áldozatok számát milliónál is többre becsülik, és ez minden valószínűség szerint megfelel a valóságnak.

Sok közülük zsidó volt, de legtöbbjük ortodox hitű szerb, akinek a választási lehetősége a római katolicizmusra való áttérés volt, vagy a halál.

Végül már a nácik is megelégelték az Usztasa kegyetlenkedéseit, és voltak esetek, amikor közbeléptek, és megmentették a kiszemelt áldozatokat.

A Vatikán, amely jelentős szerepet játszott a szerbek legyilkolásában, és azután kimenekítette a tömeggyilkosok nagy részét, tagadja, hogy vér tapadna a kezéhez, és előadásokat tart a világnak az igazságról és az erkölcsről.

Vatikáni egérutak

A háború után a menekülés volt a legfőbb céljuk azoknak az SS tiszteknek, akiknek közel egynegyede volt katolikus. Sokan közülük sikeresen elkerülték a szövetségesek igazságszolgáltatását, és elsősorban Dél-Amerikában találtak biztonságos menedékhelyre. A legsúlyosabb háborús bűnöket elkövető nácik tízezrei - akik közül a legtöbb katolikus volt - titkos útvonalakon jutottak el oda, ahol új életet kezdhettek. A menekülés legfőbb támogatója és segítője a Vatikán volt.

Miután elmulasztott bármit is megtenni a zsidók megmentése érdekében, a pápa inkább arra tett erőfeszítéseket, hogy megmentse gyilkosaikat. Érvelése az volt, hogy egy olyan fasisztát, aki a kommunizmus ellen harcol, nem szabad háborús bűnösként elítélni, mert akkor továbbra is tudja folytatni a harcot. A menekülő háborús bűnösök között nagy számban voltak klerikusok is, papoktól kezdve érsekekig.

A nyugati hírszerzés passzívan nézte az "egérutak" jól szervezett és sikeresen működő szervezetét.

Joggal állítható, hogy a Vatikán hírhedt "egérutjai" - egy bizonyos mértékig - a Nyugat hírszerző ügynökségeivel kötött elvtelen szövetségben működtek.

A sors iróniája folytán ez megnyitotta az ajtót a szovjet ügynökök előtt, akik ily módon beszivárogtak a föld alatti "egérutakba", illetve bizonyos nyugati hírszerző ügynökségekbe.

A Vatikán nem csak hogy háborús bűnösök tízezreit rejtette el az igazságszolgáltatás elől, de lehetőséget is adott nekik arra, hogy a háború után újra folytassák rémtetteiket. Az "egérutak" jóvoltából gyakorlatilag az usztasa egész vezérkarának sikerült épségben elmenekülnie az igazságszolgáltatás elől.

A Vatikán és a pápák történetét tanulmányozva arra a következtetésre jutunk, hogy mindig is elnyomói voltak a legalapvetőbb emberi jogoknak, ami különféle kínzásokban, illetve gyilkosságok sorozatán keresztül is megnyilvánult. Ez a magatartás azonban nem korlátozódik csupán a középkorra, hanem mind a mai napig folytatódik, természetesen a körülményeknek megfelelő módszerekkel. Az "egérutak" szervezetének működése is jól bizonyítja, hogy Róma nem változott.

<< Előző     Következő >>