Kiátkozottak

KIRÁLYOK, FEJEDELMEK, POLITIKUSOK PÁPAI ÍTÉLET ALATT

DR. KULCSÁR ÁRPÁD / HIT ÉS ÉRTÉKEK

HETEK 2004. 04. 09. (VIII/15)

Róma püspökei már a korai középkortól különös vonzódást tanúsítottak a hatalom iránt. A 4. század végéig - miként más püspökök is - csak saját szűkebb területük fölött gyakoroltak egyházkormányzati hatalmat. Syricius pápával jelent meg a világuralmi igény - egyelőre csak egyházi téren. Hamarosan a világi hatalom iránt is kinyújtották kezüket. Az Egyházi Állam 756-ban történt megalapításával az addigi egyházfő máig tartóan egy személyben államfő is lett, amivel régi babiloni vallási hagyomány képviselője Európában. A pápa kellő jogalapot kívánt teremteni a frissen létrehozott Egyházi Államnak, s ezért egy hamis oklevelet készíttetett, a nevezetes Konstantini adománylevelet. Az egész középkor folyamán - mindaddig, amíg a 15. században le nem leplezték, hogy hamisítvány - ez az oklevél szolgált a pápák számára annak bizonyításául, hogy joguk van az európai államok és uralkodók fölött politikai hatalmat és irányítást gyakorolni. Az irat szerint ugyanis Nagy Konstantin ajándékként átadta a pápának Rómát, Itáliát, az egész Nyugatrómai Birodalmat, s e területek fölött felruházta a tejes "uralkodói hatalommal", s feljogosította uralkodói jelvények viselésére.

Canossa vára Észak-Itáliában. A behódolás jelképe lett

A 11. században VII. Gergely még erőteljesebb megfogalmazását adta a pápaság hatalmi igényeinek. A Konstantini adománylevélre és egyéb hamis oklevelek egész gyűjteményére támaszkodva közzétette híres iratát, a Dictatus papae-t. Ebben kinyilvánította: "Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni. Egyedül ő használhat császári jelvényeket. Jogában áll császárokat letenni. Az alattvalókat feloldozhatja a gonoszoknak tett hűségeskü alól." E később szentté avatott pápa és utódai - főként III. Ince - nagy erővel láttak hozzá az elvek gyakorlati érvényesítéséhez.

Országok a pápa függésében

Az európai országok egész sorát sikerült hosszabb-rövidebb időre a pápaság hűbéresévé tenni, azaz közvetlen alárendeltségébe vonni. Ezek közé tartozott Dánia, Svédország, Lengyelország, Horvátország, Aragónia, Portugália. A hűbéri függés nemcsak azt jelentette, hogy az uralkodóknak a pápa által kívánt politikai irányvonalat kellett követniük, hanem azt is, hogy rendszeresen jelentős összegeket kellett küldeniük Rómába. Az egész Európa politikai alávetésére törekvő határozott és céltudatos pápai politika egyik legnagyobb sikerét Anglia hűbéri függésbe kényszerítése jelentette 1213-ban. A súlyos külső és belső nehézségekkel küzdő angol királyt, Földnélküli Jánost III. Ince különböző eszközök hatékony bevetésével szorította Róma függésébe. 1208-ban az egyik súlyos egyházi fenyítékkel, interdictummal sújtotta egész Angliát, melynek értelmében az ország területén mindenütt szünetelnie kellett az egyházi szertartásoknak mindaddig, amíg helyre nem áll az engedelmesség a pápai akarat iránt. Mivel a király egyelőre nem tört meg, ezért Ince az exkommunikáció fegyverét vetette be ellene, és 1209-ben kiközösítette az egyházból. Ugyanakkor élve a pápaságnak VII. Gergely óta hirdetett azon jogával, hogy belátásuk szerint foszthatnak meg uralkodókat hatalmuktól, Ince megfosztotta trónjától Földnélküli Jánost, s azt ádáz ellenfelének, a francia királynak ajánlotta fel. Hatalmának elvesztésétől tartva János végül meghátrált, 1213-ban országát pápai hűbérré tette, s vállalta évi ezer márka - azaz 230 kilogramm ezüst - hűbéri adó rendszeres befizetését a pápa kincstárába. Ahol nem volt lehetőség a nyílt hűbéri alávetésre, ott is igyekeztek elérni, hogy az uralkodók a pápa akaratához igazítsák politikájukat. Ennek érdekében nemcsak a jutalmazást alkalmazták, hanem az egyházi büntetéseket is. Ezek közül leghatékonyabbnak az exkommunikáció és az anatéma, a "nagy átok" bizonyult. Gyakran vetették be ezt a fegyvert a német császárokkal folytatott politikai küzdelemben, összekapcsolva azzal, hogy az ország minden lakosát feloldották az uralkodó iránti hűség alól. Így történt ez már a pápaság és császárság közt kirobbant invesztitúraharc kezdetén is, amikor az egyházi közösségből kirekesztett és a fellázadt főuraktól szorongatott IV. Henrik császár a pápa előtti megalázkodásra, Canossa-járásra kényszerült. Azonban hamarosan ismét folytatta a küzdelmet a pápaság hatalmi törekvéseivel szemben. Ez a harc utódai alatt is újra és újra fellángolt, aminek következtében a pápák császároknak egész sorára mondták ki az exkommunikációt és az anatémát. Így történt ez a híres Hohenstauf uralkodóval, II. Frigyessel is. A kiközösítő iratban a pápa ünnepélyesen kihirdette, hogy Frigyest halála napján kiszolgáltatja a sátánnak, továbbá összes alattvalóit fölmentette a hűségeskü alól, sőt megtiltotta, hogy neki engedelmeskedjenek. A császár azonban az európai uralkodókhoz intézett iratában világosan kifejtette, hogy ő nem a vallás ellen harcol, hanem a pápa mértéktelen uralmi szándékai ellen. Hangsúlyozta, hogy küzdelmével összeurópai érdekeket védelmez, mert a pápa törekvései minden uralkodót egyaránt fenyegetnek. Mint írta: "A pápa telhetetlen nagyravágyásában nem kevesebbre törekszik, mint hogy az összes királyságok felett uralkodjék. Ha a német-római császárt, aki ellen első csapását intézi, összezúzta, könnyű lesz megaláznia a többi királyokat és fejedelmeket. Csak akkor lesz béke, és akkor lesz a kereszténység igazán erős, amikor a pápa megszűnik beavatkozni a világi ügyekbe." Róma Magyarország vonatkozásában is arra törekedett, hogy a pápaság politikai akarata minél maradéktalanabbul érvényesüljön. Kihasználva az országban zajló trónharcokat, VII. Gergely pápa felajánlotta a király ellen harcoló trónkövetelőknek, a később szentté avatott László hercegnek és testvérének, Géza hercegnek, hogy törvényesíti uralmukat, ha elfogadják a pápa hűbéri főségét. A hercegek azonban nem tartottak igényt a pápa támogatására, és elutasították ajánlatát. Az ország pápai hűbéressé tétele sem ekkor, sem a későbbiekben nem történt meg. Róma azonban nem mondott le politikai akaratának érvényesítéséről. Élesen megmutatkozott ez a 13. század első felében, amikor erős szembenállás volt a Szentszék és Magyarország között a zsidósággal való bánásmód kérdésében. Róma határozottan rosszallta a magyar uralkodók által érvényesített, viszonylag türelmes politikát. Különösen azt követően, hogy 1215-ben, Európában először, a IV. Lateráni egyetemes zsinaton kimondták, hogy a zsidókat ruhájukon viselendő jellel kell megkülönböztetni, és el kell őket távolítani minden állami állásból. A magyar király e rendelkezéseket nem kívánta országában bevezetni, az egymást követő pápák azonban ragaszkodtak a zsidókat sújtó római határozatok magyarországi érvényesítéséhez. III. Honorius 1225-ben még csak rosszallása kifejezésével igyekezett előmozdítani a zsidók eltávolítását az egyes hivatalokból. Hat évvel később IX. Gergely már felszólította az esztergomi érseket, hogy akár egyházi büntetések kiszabásával is érje el, hogy a zsidók elveszítsék állásaikat. A fenyegetés látszólag meghozta az eredményét, mert II. András király kiadta II. dekrétumát, amelyben megtiltotta a zsidók hivatalviselését. Ez azonban csupán a pápa megnyugtatására szolgált, a valóságban egyetlen tisztségviselőjét sem bocsátotta el. Mikor ez nyilvánvalóvá vált, a pápai akarat helyi érvényesítője, az esztergomi érsek az egész országot interdictum alá vetette, a király politikáját támogató nádort pedig egy főtisztviselő társával együtt elrettentésül exkommunikációval sújtotta. A király ekkor elhúzódó tárgyalásokat kezdett a pápával és az érsekkel az egyházi büntetések feloldásának lehetőségeiről, de zsidó tisztségviselőit továbbra sem bocsátotta el. Róma főpapja végül úgy döntött, hogy külön követet, pápai legátust küld Andráshoz. A király külföldi hadjáratra indult, de a legátus kész volt utána lovagolni, és a határ közelében, a beregi erdőben utolérve, 1233. augusztus 20-án ünnepélyes keretek között esküt tétetett vele (a nevezetes beregi esküt), amelyben a király megfogadta, hogy egyetlen zsidó embert sem állít közhivatal élére, és semmiféle állami tisztség viselését nem engedi számukra. Kötelezte magát, hogy intézkedni fog a zsidók jellel történő megkülönböztetéséről. A megegyezésbe a legátus nyomására azt is belefoglalták, hogy tilos zsidó emberrel akár házasság formájában is együtt élni. Akik ezt megszegik, azok büntetése teljes vagyonelkobzás és örökös rabszolgaság. András azonban ezt követően sem változtatott politikáján. Miután a fenyegetések ellenére sem mutatott engedelmességet a pápa elvárásai iránt, tanácsosaival együtt kiközösítették, a királyi udvart pedig interdictummal sújtották. A király továbbra sem tört meg, s így érte a halál a következő év folyamán.

A budai polgárok merészsége

A pápaság az Árpád-ház kihalását is igyekezett felhasználni arra, hogy az országot erőteljesebben irányítása alá vonja. A pápa önmagát tartotta illetékesnek annak eldöntésére, hogy ki kerüljön a magyar trónra. Az ő jelöltje a nápolyi Anjou-házból származó, de leányágon Árpád-házi sarjnak számító Károly Róbert volt, aki előbb a cseh Vencellel, majd a bajor Ottóval harcolt a magyar trónért. 1302 nyarán VIII. Bonifác a Szentszék elé idéztette Károly Róbertet és Vencelt, hogy mint bíró eldöntse, melyiküket is illeti a királyi szék. Vencel nem jelent meg Rómában, arra hivatkozva, hogy a pápa nem illetékes dönteni ebben a hatalmi kérdésben, egyébként is őt, Vencelt koronázták meg a magyar koronával. A pápa azonban Vencel távollétében Károly Róbertet nyilvánította törvényes királynak. Az ifjú uralkodó 1302 őszén seregével ostrom alá vette a fővárost, Budát, mely Vencelt tekintette a törvényes uralkodójának. Amikor Károly Róbert hadműveletei kudarcot vallottak, s csapatait elűzték a város alól, a pápai legátus az egész városra interdictumot mondott ki, hogy így bírja rá őket a kapuk megnyitására. A polgárok azonban korántsem úgy reagáltak, ahogy a legátus várta. A város vezetőjének, Peturmann bírónak és híveinek megbízásából Lajos budai pap feloldotta a várost az interdictum alól, majd egy merész fordulattal ők mondták ki az exkommunikációt az Anjou-párti főpapokra, főurakra, sőt magát a pápát, VIII. Bonifácot is kiközösítéssel sújtották. A pápa megbízottja a főurakat is az egyházi büntetések kilátásba helyezésével igyekezett rászorítani Károly Róbert uralmának elfogadására. Amikor az erdélyi vajda, Kán László a nála lévő királyi koronát vonakodott átadni Károly Róbertnek, kiközösítéssel sújtották. Ez egy ideig hatástalan maradt, végül mégis meghátrált, és a legátus felszólításának megfelelően Károly Róbertnek adta át a hatalmi jelvényt. Mohács után is volt rá példa, hogy a pápa politikai célból alkalmazta a kiközösítés eszközét Magyarország vezetőivel szemben. 1529 decemberében VII. Kelemen Szapolyai János magyar királyra mondta ki az exkommunikációt, a Habsburgok diplomáciai nyomására. A későbbiekben az egyházi büntetésekkel történő fenyegetést egyre ritkábban gyakorolták, mivel a politikai akaratérvényesítés más formáit helyezték előtérbe. De még a 20. században is alkalmazták a kiközösítés fegyverét a parlamenti képviselők döntésének erőteljes befolyásolására az egyházi iskolák államosításának kérdésében. Miután az iskolák államosítását 1948 áprilisában beterjesztő kultuszminisztert, a szegedi piarista gimnáziumban végzett Ortutay Gyulát semmilyen eszközzel nem tudták meghátrálásra késztetni, Mindszenty József esztergomi érsek május 11-ei pásztorlevelében az "egyházi fenyítékek szigorát" helyezte kilátásba mindazokkal szemben, akik támogatják az iskolák államosítását. A még erősebb nyomaték kedvéért néhány nappal a törvényjavaslat országgyűlési tárgyalása előtt, június 12-én a püspöki kar közös pásztorlevélben tette közzé a testület döntését, amely kimondta, hogy az Egyházi Törvénykönyv 2334. kánonjának értelmében mindazok magukra vonják az exkommunikáció büntetését, akik a parlamenti vitában az államosítási törvényre szavaznak, vagy annak végrehajtásában közreműködnek. A büntetés hangsúlyozása azonban eredménytelennek és hatástalannak bizonyult, mert az országgyűlés a törvényt végül június 16-án megszavazta. (A szerző történész)