Ókori Izrael

7. Az ókori Izrael története dióhéjban

Pusztai vándorlás

Izrael népe Egyiptomból való kivonulás, és a sínai-hegyi törvényadás után elindult az Ígéret földje felé.

Izrael csodálatos módon kijött Egyiptomból. Megtapasztalták Isten hatalmas erejét. A Sínai-hegynél megtapasztalták Isten dicsőséges jelenlétét. Mégis mihelyst nehézségekkel néztek szembe a pusztában, mindjárt zúgolódni kezdtek és Mózes ellen fordultak. Isten azonban sorra beavatkozott, és megoldotta gondjaikat. Mózes vizet fakasztott a kősziklából, a keserű víz megédesedett, Isten táplálta őket a pusztában mannával, majd mikor húst kívántak enni, fürjeket adott nekik eledelül. Mégsem tanultak mindebből, és folyton ingerelték hitetlenségükkel Istent. Mikor számukra megoldhatatlan problémával szembesültek, nem Istenre tekintettek, hanem Egyiptom felé vágyakoztak vissza, bánva, hogy kijöttek onnan, elfeledve, hogy ott rabszolgák voltak. Noha kijöttek Egyiptomból, szívükben mégis tovább élt Egyiptom. Belül nem tudtak megszabadulni.

Amikor ott álltak az Ígéret földje kapujában, kémeket küldtek ki a föld kikémlelésére, de a kémek kettő kivételével, rossz hírekkel tértek vissza. Mert a föld ugyan igen-igen jó - jelentették -, de a rajta lakó népek szemében olyanok vagyunk csak, mint a sáskák. Hiába bizonygatta Káleb és Józsué, ketten a kémek közül, hogy kétség nélkül megbírnak a kánaánita népekkel, mivel Isten velük van, a nép mégis inkább hitt a rossz hírt hozóknak, és már-már Mózes ellen fordultak, amikor Isten közbelépett, végképp megelégelve hitetlenségüket. És Isten megesküdött nekik:

"Élek én, azt mondja az Úr, hogy épen úgy cselekszem veletek, a miképen szólottatok az én füleim hallására! E pusztában hullanak el a ti holttesteitek, és pedig ... húsz esztendőstől fogva és azon felül, a kik zúgolódtatok ellenem. És nem mentek be arra a földre, a melyre nézve felemeltem az én kezemet, hogy lakosokká teszlek abban titeket; Kálebet, a Jefunné fiát és Józsuét, a Nún fiát kivéve. De kicsinyeiteket, a kik felől azt mondtátok, hogy prédára lesznek; őket beviszem, és megismerik azt a földet, a melyet megútáltatok." (4 Mózes 14:28-31)

Hiába próbált a zsidó nép visszakozni, Isten szava beteljesedett rajtuk. Negyven éven át vándoroltak a pusztában, amíg ki nem halt az a generáció, amely noha látta Isten nagy csodáit, mégis belül rabszolga-lelkűek maradtak és nem mertek hinni, és amíg fel nem nőtt egy újabb, bátrabb, edzettebb nemzedék, amely már hitt Isten beszédének.

Honfoglalás

Izrael Józsué vezetésével elkezdte elfoglalni a számukra odaígért földet, a Kánaán földjét.

Isten volt velük. Száraz lábbal keltek át a Jordánon. Jerikó falai leomlottak előttük, pontosan úgy, ahogyan Isten megmondta nekik. A földet, amelyet Isten nekik adott, amelyről ígéretet tett már az ősatyáiknak Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, fokozatosan foglalták el, amint Isten megmondta:

"De nem egy esztendőben űzöm őt ki előled, hogy a föld pusztává ne legyen, és meg ne sokasodjék ellened a mezei vad. Lassan-lassan űzöm őt ki előled, míg megszaporodol és bírhatod a földet." (2 Mózes 23:29-30)

"De e népek városaiban, a melyeket örökségül ad néked az Úr, a te Istened, ne hagyj élni csak egy lelket is; Hanem mindenestől veszítsd el őket: a Khittheust, az Emoreust, a Kananeust, a Perizeust, a Khivveust és a Jebuzeust, a mint megparancsolta néked az Úr, a te Istened; Azért, hogy meg ne tanítsanak titeket az ő mindenféle útálatosságaik szerint cselekedni, a melyeket ők cselekesznek az ő isteneiknek, és hogy ne vétkezzetek az Úr ellen, a ti Istenetek ellen." (5 Mózes 20:16-18)

"Mert ha elfordulván elfordultok tőle és ragaszkodtok e népek maradékaihoz, a melyek itt maradtak ti közöttetek; és sógorságot köttök ő velök és összeelegyedtek velök és ők veletek: Bizonynyal megtudjátok majd, hogy az Úr, a ti Istenetek ki nem űzi többé e népeket ti előletek; sőt inkább lésznek ti néktek tőrré és hurokká, oldalaitokban ostorrá, szemeitekben pedig tövisekké, míglen kivesztek erről a jó földről, a melyet az Úr, a ti Istenetek adott ti néktek." (Józsué 23:12-13)

"Ha pedig nem űzitek ki annak a földnek lakosait a ti színetek elől, akkor, a kiket meghagytok közülök, szálkákká lesznek a ti szemeitekben, és tövisekké a ti oldalaitokban, és ellenségeitek lesznek néktek a földön, a melyen lakoztok. És akkor a miképen gondoltam, hogy cselekszem azokkal, úgy cselekszem majd veletek." (4 Mózes 33:55-56)

A zsidók viszont nem teljesítették maradéktalanul Isten parancsát e téren, meghagyva maguk között a kánaániták jelentős részét. Be is teljesedett rajtuk Isten figyelmeztetése:

"Annakokáért azt mondom: Nem űzöm el őket előletek, hanem legyenek néktek mint tövisek a ti oldalaitokban, és az ő isteneik legyenek ti néktek tőr gyanánt." (Bírák 2:3)

Van a Mózes 5. könyvében egy igen figyelemre méltó megállapítás. Isten a többi nemzet számára is megszabta országaik területét, határait, méghozzá Izraelhez viszonyítva, Izrael fiainak számához mérten:

"Mikor a Felséges örökséget osztott a népeknek; mikor szétválasztá az ember fiait: megszabta a népek határait, Izráel fiainak száma szerint, Mert az Úrnak része az ő népe, Jákób néki sorssal jutott öröksége." (5 Mózes 32:8-9)

Bírák kora

Józsué utáni generáció nem folytatta teljes hűséggel a föld elfoglalását, nem minden kananeust irtottak ki (ahogy Mózes pedig megparancsolta). Isten ezért elkezdte büntetni őket: a környező országok megtámadták, és hosszabb-rövidebb időre leigázták Izraelt. A szabadulás újra és újra úgy történt, hogy bűnbánatot tartottak, és Isten egy-egy karizmatikus vezetőt támasztott számukra (ezek a bírák). A szabadulás után azonban újra meg újra visszaestek. Izrael erkölcsi állapota egyre romlott, míg végül olyan mélypontra jutott, hogy súlyos belső háború robbant ki. Egyre erőteljesebben jelentkezett a központi vezetés igénye.

"Ebben az időben nem volt király Izráelben; azért mindenki azt cselekedte, a mi jónak látszott az ő szemei előtt." (Bírák 21:25)

A helyzet már-már belső anarchiává fajult.

Egységes királyság

A nép királyt kért - Isten megadta nekik, de figyelmeztette őket, hogy mivel jár ez.

A királyt maga Isten választotta. Izrael első királya Saul volt, de miután engedetlen lett Istennek, Isten elvetette őt, és egy másik, szíve szerint való királyt keresett Izrael élére: Dávidot. Dávid uralma alatt Izrael kiterjedt. Leigázta a környező népeket, és Izrael határait kiterjesztette a Vörös-tengertől (Akkabai öböl) az Eufráteszig, s így Izrael majdnem elérte Isten által megígért határait. Fia Salamon uralkodása alatt béke és jólét uralkodott Izraelben. Salamon Istentől kapott bölcsességgel kormányozta az országot. Az Úr indíttatására felépíttette Jeruzsálemben a Templomot, azt az egyedülálló kőépületet, ahová Isten belehelyezte dicsőségét. 

Izrael fénykora az ő uralkodása alatt jött el. Salamon viszont egyre több feleséget vett magának, sokat külpolitikai megfontolásból. Az idegen feleségek elfordították Salamon szívét Istentől idegen istenek és bálványok felé. Ezzel elkezdődött Izrael hanyatlása.

Kettészakadt ország

Salamon halálával lezárult Izrael királyságának fénykora. Halála után országa kettészakadt.

A déli 2 törzs Júda és Benjamin maradt Dávid házának uralma alatt. Ezt a déli országot nevezték Júdának, fővárosa Jeruzsálem. Az északi 10 törzs pedig önálló királysággá vált. Ezt az országot Izraelnek nevezték, fővárosa Szamária volt. A két királyság többnyire harcban állt egymással. Míg Júdában - talán a Templom jelenléte miatt - az erkölcsi romlás lassabban bontakozott ki, addig Izraelben drasztikus elszakadás történt a Törvénytől.

Isten dicsősége a felkent, prófétai királyokról "átszállt" a - többnyire üldözött - próféták szolgálatára, s ezután inkább ők lettek az igazság képviselői, gyakran éppen a királyokkal szemben.

A próféták, mint Jóel, Ámós, Hóseás, Ézsaiás, Jónás és Mikeás bejelentették: ha nem tér meg Izrael, fogságba fog hurcoltatni. Mivel nem hallgattak rájuk, ez be is következett. I.e. 772-ben az asszírok elhurcolták (deportálták) Izrael 10 törzsét Asszíriába, ahonnan azóta sem tértek vissza, és helyükbe más népeket telepítettek be.

A fogság

Izrael elvettetése Júdának intésül lehetett volna - részben ezért is cselekedte Isten, hogy a messiási vonal megkímélése érdekében a Dávid-házi királyok és a Templom városa számára több lehetőséget és figyelmeztetést adjon a megtérésre. Azonban ők nem okultak abból, ami Izraellel történt, s ez Isten még nagyobb haragját váltotta ki. Manasse király bűne miatt Isten visszavonhatatlanul elhatározta az ítéletet: a Templom elvettetését és a babiloni fogságravitelt. Isten prófétái (Ézsaiás, Náhum, Jeremiás, Ezékiel, Habakuk, Sofóniás, Abdiás) itt is már jó előre figyelmeztették Júda királyait és vezetőit, figyelmeztették őket a közelgő ítéletre. Az ítélet el is érkezett. Nabukodonozor (Nabu-kuduri-ucur) elfoglalta Júdát, Jeruzsálemet, lerombolta a Templomot, s a népet Babilóniába hurcolta. Megkezdődött a 70 éves babiloni fogság.

A próféták még a fogságbavitel előtt már látták, hogyan fogja Isten visszahozni fogságból népét, és hogyan fogja helyreállítani őket. Sőt sok prófécia Izraelnek az utolsó időkben történő összegyűjtésére és helyreállítására is vonatkozik.

A visszatérés

Az Új-babiloni birodalmat a médek és perzsák foglalják el. I.e. 539-ben elesik Babilon.

Dániel próféta böjtje idején Círuszt, Perzsia királyát felindítja Isten, hogy állítsa vissza a jeruzsálemi istentiszteletet. A zsidók engedélyt kapnak, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe és felépítsék a Templomot.

Elérkezett a zsidók számára a kedvező lehetőség, hogy visszaköltözhessenek Jeruzsálembe. Addigra azonban a száműzöttek közül sokan már olyan kényelmesen berendezkedtek, hogy nem éltek a hazaköltözés lehetőségével. Következésképp a száműzetés földje a további nemzedékek idején is sok zsidónak otthona maradt.

I.e. 538-ban Zorobábel, Dávid házából való fejedelem és Józsua főpap vezetésével egy kisebb csoport haza is tér, és nekilátnak a Templom felépítésének. A területen élő szamáriaiak viszont miután a zsidók visszautasították részvételi szándékukat a Templom újjáépítésében, az újjáépítő zsidók ellen fordultak, és meghiúsították az építkezés folytatását Cirus és Kambisszesz uralkodási ideje alatt. Az építkezést I. Darius idejében kezdték folytatni és fejezték be i.e. 515-ben.

Őket követi egy második hazatelepülő hullám 483-ban Ézsdrás pap vezetésével, majd egy harmadik 444-ben Nehémiás vezetésével. Nehémiás vezetésével elkezdik Jeruzsálem falainak felépítését, melyre I. Artaxerxes ad engedélyt i.e. 445-ben. Ez utóbbi azért fontos dátum, mert Dániel próféciája alapján ettől az eseménytől kiindulva pontosan kiszámolható a Messiás eljövetelének időpontja.

(A fogságból csak a Nabukodonozor által deportált 2 törzs (Júda és Benjamin) tért vissza. Az asszírok által elhurcolt 10 törzs felszívódott a történelem forgatagában.)

Közben i.e. 483 táján, I. Xerxes (vagy Ahasvérus) uralkodása alatt fenyegette a Méd-Perzsa birodalomban élő zsidóságot talán a legnagyobb veszedelem. Az egész zsidóságot pusztulás fenyegette, de végül meghiúsult Hámán gonosz terve, és a zsidók megmenekültek. Erről számol be Eszter könyve. Az eset legfőbb tanulsága, Isten kegyelme működésének megmutatásán kívül, az, hogy Isten a haza nem tért, diaszpórában élő zsidóságot is támogatja és őrzi!

<<  A Törvény       Birodalmak  >>